Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

HISTORIOGRÁFIAI TÖREKVÉSEK MAG VARORSZÁGON 947 Buckle historiográfiai elemzései korántsem oly látványosak, mint Taine-é, de rendszeresek. Főleg pedig a pozitivisták közül egyedül neki van kiforrott koncepciója a történetírás egészéről, ö az, aki nem csupán kritikusan elutasít, hanem megkeresi a hagyományokat. Senki nem nyilatkozott oly keményen, oly elutasító megvetéssel kora történettudományáról, mint Buckle. ,,A történeti művek nagy többsége a legjelentéktelenebb, a legnyomorultabb részletességek tárháza. Királyi és udvari adomák, egyes miniszterek szavainak és gondolatainak hosszas elősorolásával és, ami a legrosszabb, végtelen tudósításokkal hadjáratok-, csaták- és ostromokról, ami igen érdekes lehet azokra nézve, kik abban résztvettek, de teljesen haszontalan ránk nézve, mert sem új igazságokat, sem azok felfedezésére szükséges eszközöket nem nyújt". . . Szerencsétlenségünkre — „eddig oly férfiak foglalkoztak történelemmel, kik oly kevéssé voltak alkalmasok e nagy feladat megoldására". Általános a nézet: a történetírásnak nincs más feladata, mint „eseményeket elbeszélni, s azokat természetesen erkölcsi és politikai elmélkedésekkel megélénkíteni", bárki megírhatja nemzete történetét, legyen bár korlátolt és gondolkodni rest, de ha elolvas néhány könyvet, rászán egy-két esztendőt, még tekintélyes tudós számba is mehet. Azok között, kik eddig történelemmel foglalkoztak, „nincs senki, ki szellemileg egy Kepler, egy Newton s annyi sok mással vetélkedhetnék". A történettudomány „sajnálatraméltó tökéletlenségben sinylik", „zavart és anarchikus" — és így tovább. Nem csoda, hogy Buckle műve mindenekelőtt a céhbeli történettudomány képviselőit ingerelte. Minden sorát személyes sértésnek és kihívásnak tekintették. Pedig Buckle a professzorokat megszégyenítő szorgalommal és körültekintéssel alapozta meg a történettudományról kialakított véleményét. Nagy anyag, aprólékos összehasonlító vizsgálat, új szempontok egész sora, és ami fő, az addigi történeti irodalom teljességét felölelni szándékozó tekintet jellemzi. Alapelve, hogy a történettudomány szoros kapcsolatban van a társadalmi állapotokkal, s lehetőségei minden korban meghatározottak. A fejlődés, a polgárosodás folyamataiban vizsgálja s az általános művelődés terének tekinti. Vörös fonálként húzódik végig fejezetekre menő vizsgálatain az a meggyőződés, hogy nem az egyes történetírók egyéni tehetségén múlott a ferdi-I tések, mesék, lényegtelen adathalmazok sora. „Nemcsak, hogy nem írtak I történelmet a XVI. század vége előtt, hanem hogy már a társadalom állapota is olyan volt, mely lehetetlenné tette annak megírását." Ennek ellenére teljességre törekszik és a XVI. század előtti történetírást is áttekinti, mégpedig lehetőleg nemzetközi összességében. A néphagyományban a történelmi tudat első fokát látja. Megvizsgálja a kereszténység szerepét a történeti tudat és főleg a történetírás alakulásában. Telibetalál, mikor messzemenően számol az » írásbeliség monopóliumának következményeivel. A középkor történetírására sok egyéb mellett főleg az a körülmény nyomta rá a bélyegét — írja —, hogy „a történelmet oly osztály monopolizálta, mely könnyenhívő volt foglalkozásainál és szokásainál fogva, és — itt ragadja meg a lényeget — amelynek közvetlenül érdekében állott az általános hiszékenység gyarapítása, miután ez volt az alap, melyen saját tekintélye nyogodott". Nem sematikus, hanem részletes példák alapján mutatja be a középkori történetírás és történeti gondolkodás jellegzetességeit.