Századok – 1969

Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: Historiográfiai törekvések Magyarországon a XIX. században 939/V–VI

HISTORIOGRÁFIAI TÖREKVÉSEK MAG VARORSZÁGON 943 társadalmi rétegek, a feudalizmus kiváltságok nélküli osztályainak, vagy egy vagy több ország, vagy a föld minden lakójának egész múltjára figyel, azzal a céllal, hogy alakítsa a jelent és előkészítse a jövőt. Minden tudomány, mikor tovább lép, rögzíti azt az ismeretanyagot, amelyen át az új felismerésekre jutott, vagy amelyet meghaladott, esetleg célkitűzéseinek szempontjából felhasznál vagy immáron hasznavehetetlennek tart. A társadalomtudományoknak — természetükből következően —, mikor önmaguk múltjával szembetekintenek, mindenekfölött arra kell választ adniok, hogy milyen világnézeti-filozófiai töltésből fakadnak eddigi eredményei és milyen társadalmi elkötelezettség jegyében születtek meg azok. A történettudomány ilyen értelmű önvizsgálatának első időszaka a polgári átalakulás folyamatával esik egybe. Először a humanista történetíróknál, majd a francia forradalmat előkészítők gondolataiban jelentkezik, végül a forradalom vívmányait megszilárdító történetírók munkásságában teljesedik ki, mikor a történettudomány értékmérője egyértelműen a világnézet és a társadalmi elkötelezettség. Elméleti töltést a korai polgári történetírás antifeudális és demokratikus szemlélete adott az ilyen értelemben első historiográfiai tájékozódásoknak. Ezek egy burokban születtek a feudális történetírást elutasító éles kritikákkal, az uralkodó osztályok és a feudális ideológia bírálatával. Innen a felvilágosodásban, majd a francia forradalom radikális irányzatában, s az utópisták műveiben a régi korok történetírását, krónikáit, genealógiáit és királytörténeteit élesen elítélő, a mesék világába utasító hang. De ezzel egyidőben a polgári történetírás első eszméléseiben már keresi önmaga elődeit s részben a városok krónikásaiban, méginkább pedig a népi emlékezetben találja meg. A néphagyománnyal, mint a történelemmegőrzés sajátos területével már a XVIII. század második fele óta számol ez az új, bontakozó történetudomány. E kettős folyamat végén Augustin Thierry véleménye jól példázza a polgári történettudomány e korai korszakában a historiográfiai tájékozódás kettősségét: a kritikát és a hagyomány terem test. Thierry az ír bárdokat, falusi muzsikusokat, az angol népi történeti énekek ismeretlen szerzőit a „haza levéltárosadnak tekinti, akik a hatalom birtokosaival szemben megőrizték történelmük helyes felfogását, azt, hogy a forradalmakat, a hatalmasok elleni háborúkat ne lázadásoknak, de igazságos és törvényes harcnak tekintsék. 1820-ban — ahogyan ő jellemzi korát ,,a kétes szabadság korszakában" — történetírói programját az ilyen értelemben vett történetírói hagyományhoz kapcsolódva fogalmazza meg: ,,a múlt dicső eseményei nem ránk tartoznak; nem a mi dolgunk a lovagkort megénekelni; a mi hőseink ismeretlenebb nevek. Mi a városok, a falvak, a jobbágyság emberei vagyunk, azok fiai, akiket a lovagok Soissons mellett lenyakaztak, azoknak a polgároknak gyermekei, akiket V. Károly lemészárolt, a parasztlázadások felkelőinek leszármazottai. . . Tudjunk mi is . . . visszafordulni a népi emlékekért."5 A historiográfiai irodalom régen hangsúlyozza, hogy Thierry nagy felismerését, a feudalizmuskori osztályharc gondolatát kiérlelő tényezők között milyen nagy szerepe volt saját történetírásának elődjét a régi antifeudális hangvételű paraszténekekben megtaláló tudatosságának. A polgári történettudomány e hősi korszaka azóta is megismételhetetlenül friss és élettel teli munkákat teremtett önmaga múltjáról. Fiatal polgári 5 A. Thierry: Irish melodies. Le Censeur Européen, 1820. febr. 28.