Századok – 1969

Krónika - Fiatal történészek Mainzban (Stier Miklós) 917/IV

KRÓNIKA 917 hogy Eckhart felfogásában sok negatív elemet találhatunk (klerikalizmusa stb.), mégis azt tartja hangsúlyozandónak, hogy a romantikus, reakciós timoni felfogást „kivégezte". Az egész kérdés értékelésében természetesen még sok meggondolni való van. Az elnöki tisztet átvevő Kovács Kálmán egyetemi tanár befejező szavaiban megköszönte Degré előadását, s a hozzászólóknak a sok érdekes probléma felvetését. Örül a nyílt ós őszinte vitának, melynek során több kérdést helyeztek szélesebb megvilágításba és több feladatra felhívták a kutatók figyelmét. (9) FIATAL TÖRTÉNÉSZEK MAINZBAN A Rajna balpartjára épült 2000 éves Mainz Nyugat-Németország egyik szövetséges tagállamának, Rheinland-Pfalznak a fővárosa. Nem európai metropolis, a németek is kisvárosként tartják számon. (1969 elején csatoltak hozzá két peremvárost, így ugrott lakóinak száma 120 000-ről 150 000-re.) Ugyanakkor nagy történelmi múlttal rendelkező kulturális központ, melynek tudományos-kulturális rangját mindmáig elsősorban egyeteme biztosítja. Állandó jelzőként az „arany" szócskát kapta: „Das goldene Mainz" — s ez kétségtelenül a rajnai németek e kis városkájának közkedveltségét is mutatja. E farsangjairól s a környék borairól már régi idők óta nevezetes városka lassan — különösen a fiatalabb európai történész-nemzedék köreiben — azonban egyéb vonatkozásban is ismertté válik. Finnországtól Olaszországig aligha akad ma Európában (lassan Lengyelországot, Csehszlovákiát, Jugoszláviát is beleértve) olyan ország, hol ne tudnák, hogy a mainzi régi egyetem, a Domus Universitatis épületében immár közel 20 éve minden esztendőben fiatal ösztöndíjas történészek egész sora készül pályájára, tanul módszertant és forráskritikát; s alig találnánk olyan fővárost, melynek fiatalabb történészei közül legalább egy ne járt volna már Mainzban. A háború után nyugaton felnőtt egy egész történész nemzedék, melynek ma már nevesebb professzorai közül sokan kezdték pályafutásukat a Mainz-i Institut für Europäische Geschichte névtelen ösztöndíjasaként. (Az elmúlt 18 évben mintegy 200 fiatal történész kapott itt ösztöndíjat.) Innen indult pl. többek között: professzor Dr. Aretin, aki 1953— 1958-ig volt az Intézet ösztöndíjasa, jelenleg Darmstadtban a legújabb kor történetének professzora s az Intézet igazgatója. A nálunk is ismert Andreas Hillgruber 1953 — 1954-ben volt mainzi ösztöndíjas, ma professzor a freiburgi egyetemen. Hans-Adolf Jacobsen a bonni egyetem docense 1956-ban készült itt pályájára. Gottfried Schramm, a freiburgi egyetem professzora 1957—1959-ben élvezte az Intézetadta felkészülési lehetőségeket. Ernst Schulin, a berlini egyetem professzora 1958 — 61-ig tudományos munkatársa volt az Intézetnek. Hasonlóképpen említhetjük Ronald Coons, Arthur Haas amerikai, Alberto Monticone olasz, Manno Jääskeläinen finn és François Dreyfus francia professorok nevét. Ebben a kis jegyzetben — természetesen — csak vázlatos képet tudunk nyújtani az intézmény struktúrájáról, profiljáról és funkciójáról. Az egész Intézet két osztályra tagolódik: Abteilung für Universalgeschichte és Abteilung für Religionsgeschichte. Mindkét osztály élén egy-egy professzor-igazgató áll, s ezek mellett három-három asszisztens — mint az Intézet tudományos munkatársa — dolgozik. A munkatársak száma csupán töredéke a két osztály által évente fogadott — összesen mintegy 20 — 24 ösztöndíjasnak. Ebből is kitűnik, hogy az Institut für Europäische Geschichte in Mainz nem kifejezetten kutató intézet. Feladatának határozottan azt tartja, hogy az egyetemet éppen csak elvégzett, még állástalan, fiatal történészek számára további iskolát, munkahelyet, megélhetést és otthont adjon, míg azok első komolyabb munkájukat, doktori disszertációjukat el nem készítik, s állást nem kapnak — rendszerint valamelyik egyetemi tanszéken. A két osztály munkáját adminisztratív vagy elvi jellegű egyszemélyi irányítás nem fogja össze. Egyéves tapasztalataim is azt mutatják, hogy ezek mind szervezetileg, mind tudományos munkájukban függetlenek egymástól. Határozottan érződik ez a különállás az osztályon belül folyó munkastílus kérdésétől a vezetés koncepcióján keresztül magáig az ösztöndíjas-politikáig. Míg a Vallástörténeti Osztály belső felépítését igen merev hierarchikus rendszer jellemzi, s — tudományban és magánérintkezésben egyaránt — kifejezetten konzervatív légkör hatja át, addig — örvendetesen — merőben ellentétes jelenségeknek lehettem tanúja s élvezője az egyetemes történeti osztályon. A továbbiakban — már csak azért is, mert ennek voltam ösztöndíjasa, s inert a másik osztály munkájába mélyebb betekintést nem is nyerhettem —, az egyetemes történeti osztályról számolnék be néhány vonatkozásban.