Századok – 1969

Könyvszemle - A múzeumi évkönyvek történelmi vonatkozású tanulmányai (Benda Kálmán) 810/IV

KÖNYVSZEMLE 813 káinak is. A Múzeum igazgatója, egyben az Évkönyv szerkesztője is néprajzos: 1957 végéig Balogh István, azóta Béres András. Néprajzi-történeti jellegük van az 1902 óta a Déri Múzeum irányítása alá rendelt hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeumnak, a még 1958-ban helytörténeti gyűjteményként megalakult hajdúszoboszlói Bocskai István Múzeumnak, az 1963-ban létesült tiszaesegei Múzeumháznak s az 1966-ban megnyílt nagykereki Hajdú Múzeumnak is. Az 1948—1956-os kötetben történeti vonatkozásainál fogva elsőnek Kiss Sándor rövid cikkét kell említenünk, melyben a nagyecsedi prédikátor Hodászi Lukács Debrecenben 1605-ben kinyomott, eddig csak említésből ismert, a zsoltáríró országbíró Báthory István temetésén mondott halotti beszéde most előkerült példányát ismerteti, kiegészítve és helyreigazítva a későbbi debreceni püspök életrajzának eddig ismert adatait is. (Egy egyetlen példányban fennmaradt debreceni nyomtatvány. 105—110. 1.) Sápi Lajos a XVIII. századvégi nagy tűzvészek után Debrecenben is meginduló városrendezési törekvésekről ír a tanácsi jegyzőkönyvek és Berzeviczy királyi biztos iratai alapján. (A városrendezés kezdetei Debrecenben a XIX. század elején. 119—131. 1.) Csatkai Endre a Sopronban tanuló debreceni könvvkötőlegényekre hoz néhány adatot (113 — 115. 1.), Módy György az egykor virágzó debreceni szappanfőző és gyertyaöntő mesterség munkamenetét ismerteti öreg mesterek adatközlései nyomán (135—145. 1.), Menyhárt József pedig a debreceni „Arany Egyszarvú" patika művelődéstörténeti szempontból érdekes XVIII. század végi festményeit mutatja be (67—77. 1.). Az 1957-es kötet szintén elsősorban néprajzi jellegű. Gunda Béla a totemizmusnak a magyar táltoshagyományban található maradványairól ír (63—71. 1.), Szabadfalvi József a magyar mézeskalácsosság kialakulásának kezdeteit vizsgálja, s a korábbi kutatásokkal szemben (Bátky Zsigmond úgy vélte, a XVIII. században terjedt el nálunk német hatásra) a XIV. századtól ki tudja mutatni a mesterség hazai létét (73 — 80. 1.). Béres András a Déri Múzeumnak a pásztorművészet alakulása szempontjából jellegzetes faragott pásztorbotjait (83—117. 1.), Ditróiné Sallay Katalin a Múzeum herendi porcelángyűjteményét (146—153. 1.) ismerteti. Julow Viktor Pope Fürtrablásának egy a Déri Múzeumban őrzött eddig ismeretlen magyar fordítását közli és jellemzi. A fordító föltehetően Csokonai Vitéz Mihály vagy a kollégiumi tanár Sárvári Pál Dániel nevű fia volt (119—142. 1.). Az 1958—1959-es Évkönyv történeti vonatkozásban gazdagabb az előző köteteknél. Itt a Debrecen városa és a hajdúság múltjának egy-egy részletét megvilágító tanulmányokat emeljük ki, általában mindegyik komoly hozzájárulás a táj és lakói életének megismeréséhez. Módy György a debreceni földtulajdon változásait, a városi kommunitás által szabályozott földközösségtől a kapitalista kor korlátlan polgári földtulajdonáig ívelő háromévszázados fejlődés főbb állomásait mutat ja be (Földtulajdon Debrecenben a XVI— XIX. században. 32 — 41. 1.). Komoróczy György a város elsősorban XVIII. századi közigazgatását ismerteti, rámutatva arra, hogy a régebbi irodalom parasztdemokráciát emlegető leírásai illúziók voltak csupán (Hivatalszervezet és levéltári anyag a feudáliskori Debrecenben. 44—53. 1.). Sápi Lajos az 1824-ben lebontott debreceni nagyhíd történetét írja meg; a hidat a feneketlen sárban való közlekedés megkönnyítésére egymásmellé csatolt geren dákból építették, és szinte az egész Piac utcán végighúzódott, a Miklós utcától a Nagytemplomig (A debreceni nagyhíd. 56—70. I.). Csatkai Endre az egykorú hírlapoknak a debreceni vásárok forgalmára vonatkozó adatait idézi az 1799—1807 közti évekből (Adalékok a debreceni vásárokhoz a XVIII—XIX. század fordulóján. 73—75. 1.). További tanulmányok a hajdúk történetével foglalkoznak. Bankó Imre a hajdú-etnikum kialakulásáról ír, s hangsúlyozza, hogy a Bocskai korában még heterogén hajdúság egységes népelemmó formálódásában nagy jelentősége van a hajdúkiváltságoknak (A hajdú-etnikum kérdéséhez. 77 — 82. 1.). Iíácz István Hajdúszoboszló önkormányzatának alakulását kíséri végig, azt a folyamatot, ahogyan a város kezdeti katonai szervezete a XVII. század végére hasonul az alföldi mezővárosok közigazgatásához, azzal a különbséggel, hogy Szoboszló nem került földesúri fennhatóság alá (Hajdúszoboszló önkormányzata a XVII. században. 85 —103. 1.). A helyi múlt ismertetéséhez szolgáltatnak adatokat a néprajzi vonatkozású közlemények is, így Béres András cikke a debreceni gubásmesterségről (143—159. 1.) és Domokos Ottó adalékai a kékfestőipar történetéhez (161—165. 1.). Az 1960—1961-es Évkönyv megnagyobbodott terjedelemben, az elsőknél tetszetősebb nyomdai kivitelben, kemény kötésben, színes borítólappal jelent meg. Közleményei közül jelentősek a debreceni nyomda történetét megvilágító tanulmányok. Ötvös János a XVI. századi debreceni nyomda első jelentős nyomdász-múvészének, a lengyel Hoffhalter, eredeti nevén