Századok – 1969

Történeti irodalom - A pécsi egyetem történetéből (Ism. Kovács Endre) 800/IV

802 TÖRTÉNETI IRODALOM 802-csak egyes részeit ismerte. Kardos Tibor annakidején ugyancsak a részletek szövegmagyarázatával állapította meg a pécsi szentbeszédek humanista jellegét, amit irodalomtörténészeink bizonyos szkepszissel fogadtak, túl korainak minősítvén a humanista eszméket Lajos idejében. A szóbanforgó írásos emlék értékelésében mindmáig sok volt a bizonytalanság. A mű egészének analitikus magyarázatára a jubileum alkalmából Kardos Tibor vállalkozott. A jubileumi kötben közzétett tanulmánya tanúsítja, hogy Kardos Tibor több mint három évtizeddel ezelőtti fejtegetéseinek szelleméhez hű maradván a pécsi egyetemi beszédeket ma is a korai humanizmus eszméivel átszőtt termékként értékeli. Az egész szöveg ismerete alapján végez egybevetéseket a pécsi Egyetemi Beszédek szövege ós a kor humanista termékei között ós számos eszmei azonosságot vagy hasonlóságot figyel meg; a reneszánsz ember filozófiájának ós antropológiájának alapvető fogai mait együttesen megtalálja a Beszédekben, de — mint kimutatja — hiányzik belőlük a humanistákra jellemző nemesítő, pedagógiai célzat. Kardos Tibor megvilágításában az ismeretlen kompilátor az új humanista embereszmény első magyarországi megfogalmazója, akiban ugyan még együtt él az augustinusi és bernáti misztika, a középkorvógi skolasztika és a késő középkori jogtudomány, de új emberi és kulturális eszményének megfogalmazásával tudatos humanistának tekinthető. A széles ívelésű fejtegetések végül is a humanista szellemű bolognai jogi egyetem ós a prágai korahumanizmus szellemi fegyvertársát látják az ismeretlen dominikánus szerzetesben, a pécsi Egyetemi Beszédek kompilátorában. Az eszme- és stílustörténeti jellegű tanulmány nem tér ki a mű keletkezésének sok nyitva hagyott problémájára, nem vizsgálja pl. azt a kérdést, hogy kik voltak a mintái a Beszédek szerzőjének, s hol gyökerezhetik az a humanizmus, melyet Kardos valóban szóleskörű tájékozottsággal jellemez, nem merül fel az a kérdés sem, hogy hányan voltak a kompilátorok (egy személy ui. a mű megírására képtelen lett volna, tehát csakis több szerzőről lehet szó), s végül az olvasó továbbra is tájékozatlan afelől, hogyan függ össze mindez a korabeli Péccsel. A Kardos Tibortól megszokott koncepciózus látás és a szuggesztív előadásmód a kor hatalmas tárgyi ismeretével párosulva így is nagyon élvezetessé teszi a tanulmányt. Tökéletesen eltérő a tónusa az egyetemi Beszédekkel foglalkozó másik tanulmány szerzőjének, Petrovicli Edének. A kor kitűnő ismerete párosul nála a szövegkritika fejlett alkalmazásával. A kérdéshez való hozzáállása a Kardosénál hűvösebb. Ügy igyekszik a Kézirat körüli homályt eloszlatni, hogy közben megőrzi óvatosságát, még a feltételezésekben is. A bonyolult probléma által rárótt tudományos szerénységgel ós arányérzékkel sorakoztatja egymás után kérdőjeleit. S ha Kardos talán néha merész és lelkesült párhuzamai az olvasó fantáziáját megmozgatják, nem kevésbé ezzel az eredménnyel járnak Petrovich Ede kétségei is. A valószínűségek tömegéből annyi ezekután is biztosnak látszik, hogy a Sermo domonkosrendi környezetben született (bár Aquinói Tamás teljes negligálását a két szerző közül egyik sem képes megfejteni !), szerzője nem egy személy, a kézirat az egyetem megalapítása előtti években íródott, de nem bizonyítható, hogy a pécsi egyetem számára készült. Szövegét tekintve kompiláció, a magyar szentek említésén kívül magyar mozzanatokat nèm tartalmaz. A pécsi eredet nincs bizonyítva, de cáfolva sem. Annyi bizonyos, hogy magasabb képzettségű hallgatóknak szánták a beszédeket. A szöveg útbaigazító feliratának időpontjára vonatkozólag ugyancsak nincs semmi nyom. Megnyugtatóbb eredményeket tartalmaz a jogi művelődés ós oktatás kérdéseit érintő két tanulmány. Mezey László a pécsi egyetemalapítás előzményei kapcsán a jogászi foglalkozás intózményszerű formáinak kialakulását vizsgálja a XII. század közepétől s ismételten ráirányítja a figyelmet a hiteles helyek fontosságára. Ez az intézmény, melynek hosszú magyarországi fennmaradása egyedülálló jelenség Európában, éppen a pécsi egyetemalapítást megelőző évtizedekben szilárdult meg. Mezey kiemeli az intézmény közjogi szerepét s egyházi testületi jellegét, de utal arra is, hogy rendeltetése szerint már a világi célú írásbeliség képviselője. Rendkívül érdekes kérdéskomplexumba visz a tanulmány, amikor sorra vizsgálja, hogy kik állottak a hiteles helyek kiadványai mögött, megvilágítja az egyes funkció-megjelölések tartalmát, a hiteles helyek jogi aktusaiban részt vevő egyházi szerveket. Az egyházi tisztségviselőktől elválasztja a világi jellegű nótáriusokat, a kor litterátus műveltségű világi érteimiségót. A kor jogászértelmiségének helyzetéhez nyújt rendkívül fontos ismereteket Bónis György tanulmánya is, mely a Lajos-korabeli jogtanításnak arról a módjáról ad képet, mely a mindennapos gyakorlat keretében folyt. A kitűnő szerző egyik korábbi tanulmányában alapvetően tisztázta Uzsai János Ars Notaria-jának helyét, ezúttal pedig a pécsi Klimó-könyvtár egy kódexén, Magyi János formuláskönyvén világítja meg azokat a módokat, melyek segítségével a főbb magyarországi hivatalok, a kancellária, a kúria, a hiteles helyek, de ezeken kívül a megyei és a városi írásszervek is a jogot a mindennapi élet gyakorlatában tanították. A Magyi-fóle formulásköny v tartalmi boncolgatása után a szerző Magyi életútjának beható