Századok – 1969

Történeti irodalom - Három történeti munka Dél-Itália nem olasz etnikumáról (Ism. Székely György) 785/IV

786 TÖRTÉNETI IRODALOM viták keretében — a középkor különböző szakaszaiban. Utalásszerűén azonban valamenynyi foglalkozik a többi témájával is. Éppen ez indokolta együttes ismertetésüket. Mindhárom szerző egyöntetűen vallja a tárgyalás eltérő méretű kereteiben, hogy az albánok és szlávok a középkorban települtek Dól-Itáliába. Ellenben éles, sokszor sajnálatosan szenvedélyes (Rohlfs 19, 285. 1.) a vita a dél-itáliai görögök megtelepedésének időpontja körül. A vita — amint Gerhard Rohlfs tudománytörténeti áttekintésében összegezi — két kérdés körül folyik: az ókori szicíliai-dólitáliai görögség nyelvi és kulturális továbbélése, illetve a bizánci kori görög megtelepedés. A bizánci uralom alatti görög bevándorlás tézisét vallotta 1870 ós 1878 évekre eső munkáiban Giuseppe Morosi, ezt a felfogást modernebb eszközökkel és árnyaltabban újította fel Carlo Battisti 1927 óta. Szemmel láthatólag ehhez az irányzathoz kapcsolódik forrásfeltáró tevékenységével Oronzo Parlangèli is. Ezzel a felfogással szemben több évtizede írja munkáit Rohlfs, aki az ókori görögség fennmaradását rendkívül gazdag anyag alapján tárgyalja. A Magna Graecia görögségének folyamatos továbbélését az 1920/60-as évek saját nyelvtörténeti és nyelvjárási kutatásai alapján tartja fenn és könyvében hang- és szótörténeti, szókészletelemzési, közmondás összevetési eszközökkel gazdagon él. Felfogását támasztják alá jól áttekinthető térképei is, amelyek Dól-Kalábria ós Dél-Apulia görög nyelvi övezeteit tüntetik fel a XIV—XVI. és a XX. században. Ebből kétségkívül igazolódik Rohlfs egyik legfontosabb érve, amely szerint a szóbanforgó görög csoportok a középkorban nagyobb, ma kisebb területen összefüggő nyelvi tömeget alkotnak, amely e jellegénél fogva szembetűnő módon tór el az olasz összefüggő tömegek között szétszórt településekben megjelenő albán és szláv elemtől. Az utóbbit maga Parlangèli és Perrone Capano is így látja. A vitakórdós tehát abban csúcsosodik ki, hogy a dél-kalábriai (Aspromonte) és dól-apuliai (Salento) területek összefüggő görögsége és annak részletesen elemzett nyelvi sajátosságai bizonyítják-e a görögség ókori eredetét és folyamatosságát (ezt véleményem szerint Rohlfs lényegében igazolni tudja), és kizárják-e a dél-itáliai görög hozzátelepülést a bizánci korban. Rohlfs gazdag anyaga vitathatatlanul írja le az ókori görögség szicíliai, kalábriai ós dél-apuliai jelentőségét a latin, görög és kétnyelvű helynévi anyag, továbbá a személynévi anyag rendkívül gazdag elemzésével. Ez az első állásfoglalást igazolja, és a több jelentős városból bemutatott feliratos anyag a későantik idők helybeli görögségéről, a görög etnikum fölényéről ezt csak megerősíti. Ugyanakkor véleményem szerint ezek a pozitívumok bizonyítására alkalmasak és nem zárják ki a későbbi betelepülés lehetőségét. Rohlfs sokkal rövidebben foglalkozik — olykor kategorikusan — a bizánci bevándorlás kérdésével, igen éles kritikával tárgyalva e bevándorlás forrásanyagát. A szerző találóan mutatja be, hogy egészében a bizánci politika nem volt alkalmas, sem elég erős olyanféle görögösítósre, mint Róma a latinizálásra. Szellemesen helyezi reális korlátok közé a görög kolostorhálózat és egyházi kultúra szerepét a dél-itáliai területek görögségének kialakításában, és rá-^mutat egyes görög jellegű városok jelentőségének csökkenésére. Ha mindez igaz is, mégis erőltetetten hat annak az együttes következtetésnek levonása, hogy az antik görög eredetű etnikum nem kaphatott számbajövő erősítést a bizánci korszakban. Ezért nem lehet csodálkozni azon hogy Parlangèli természetes módon tárgyalja a bizánci kori dél-itáliai telepítéseket. Érdeme, hogy ezt árnyaltan teszi, mert a VI—XI. századi görög nyelvi adstrato (Parlangèli, 62.1.) fel is tételezi a korábbi görög substratum elismerését. A Balkánról való bevándorlás nem lehet kizárt a bizánci korban, s ebből nyilvánvalóan a görögöket sem rekeszthetjük ki. Brindisi XIII. századi görögjeit szlávokkal és albánokkal egy kategóriába véve tárgyalja egy olyan forrás is, amelyeta vita keretein kívül álló Perrone Capano hoz fel. • A mind Rohlfs, mind Parlangèli munkájában a terjedelem jelentős hányadát kitevő nyelvészeti elemzések nem kevés történeti érdeklődésű olvasót el is riaszthatnak. Nem utolsósorban az is az ismertetés célja, hogy azokra a történeti értékekre hívja fel az olvasók figyelmét, amelyek a tárgyalt munkákban rejlenek ós forrásanyagukat tekintve további társadalmi-gazdasági és politikai-kulturális elemzésre is felhasználhatók. Ez abból is következik, hogy a három szerző történeti módszerei, a kérdések megközelítésének útja eltér egymástól. Rohlfs már ismertetett — az ókor felől való megközelítést forrásanyagában is érzékeltető — módszerével szemben Parlangèli és Perrone Capano a középkori forrásokra alapítják a tárgyalást, a középkori politikai történelem alapos ismeretében. Parlangèli több görög nyelvi összefüggésbe állítható forrást tárgyal — részleteiket sikerült fakszimilékben is bemutatva —, amelyek görög, bazilita egyházi intézményekhez kapcsolódnak, görög betűvel írottak, vagy görög szövegek olasz népnyelvi fordításai: a kalábriai dialektusú rossanoi oklevél görögbetűs átírásban (1121 — 22), nyelvjárásos salentoi prédikáció görög betűkkel (XIV. század), a megszállott parabolája XII. századi görög szövegének sorai közé görög betűkkel beírt szicíliai dialektusú fordítása (XIV. század). Ezek részletes ismertetésétől itt tartózkodnunk kell. Ki kell azonban emelni a szerző ér-