Századok – 1969

Történeti irodalom - Kovács Endre: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak (Ism. Niederhauser Emil) 769/IV

770 TÖRTÉNETI IRODALOM leonnal és Bismarck-kai is. Nem azért utalunk erre, hogy a szerzőn számon kérjük, miért nem tárgyalja ezeket. Hiszen egyrészt, különösen az olasz események kapcsán, Napóleonról amúgy is elég szó esik, a többi kapcsolatra is utal a szerző. Másrészt könyve témája is világossá teszi, hogy nem az egész emigrációról, nem is összes külföldi kapcsolatairól óhajt írni, hanem csak azok egy részéről. Azokról, amelyek a haladás irányába esnek. S ebben megfogalmazatlanul benne rejlik az, hogy a magyar emigráció mozgalmai is haladóak, azért is, mert ezekkel a haladó mozgalmakkal találták meg a kapcsolatot. Talán túlzás ezt így belemagyarázni a könyvbe (expressis verbis seholscm fogalmaz így a szerző), hiszen akkor egyéb kapcsolatok alapján egyébre is lehetne következtetni. Kovács Endre is utal Kossuth állásfoglalására, hogy még az ördöggel is kell szövetkezni, ha ebből haszon származik. Nem is kívánunk most belemenni abba a vitába, mennyiben voltak reálisak az emigráció tervei. Az, hogy egyikből sem valósult meg semmi maradandó, nyilvánvalóan nem bizonyítók amellett, hogy teljesen irreálisak voltak. Kovács Endre igen helyesen hangsúlyozza nem is egyszer: reális hatalmi ellentétekre, reális érdekellentétekre alapozódtak az emigráció különböző kombinációi (ha nem is mind); csak igen sok, előre nem látható tényező összhatásán múlt a kudarc. Ma már azt is tudjuk, hogy hosszú távon mégis Kossuthéknak volt igazuk: a Monarchia sorsát illetően. Ezen a téren csak egyet kifogásolunk Kovács Endre munkájában. Bármilyen józanul is mérlegeli az eseményeket, bármilyen higgadtan tekinti hőseit, mégis egy vonatkozásban nem tud elszakadni egyfajta régi szemlélettől. Hogy csak egy példát idézzünk: a 348 — 349. lapon a szemére veti a francia külpolitikának, hogy nem azonosította magát a magyar üggyel. Dehát miért is tette volna? Vagy miért tette volna Cuza, vagy akár Garibaldi (aki heves temperamentumával még a leginkább rokonszenvezett azzal)? Persze Kovács Endre végeredményben mégis csak a magyar emigráció történetének egyik aspektusát vizsgálja, s így ez a deformálása a szempontnak érthető, ha nem is bocsátható meg. Viszont nagyon erősen szeretnénk rámutatni arra, milyen komoly jelentőséget tulajdonít Kovács Endre a nemzetiségi kérdésnek. Valóban mindenfelé, bárhol is folynak a tárgyalások, ez a kérdés felvetődik, az emigrációnak állást kell foglalnia, le kellene vonnia a tanulságokat az 1848/49-es eseményekből. S Kovács Endre határozottan kimutatja: ez az, amire a magyar emigráció nem képes. A területi integritás elvét csak a dunai konföderációs tervvel kapcsolatban kérdőjelezi meg Kossuth, akkor is csak Erdély viszonylatában, de egyébként mereven ragaszkodik hozzá. A tény önmagában nem új és ismeretlen, Kovács Endre érdeme viszont, hogy súlyának megfelelően tárgyalja ezt a kérdést, s kénytelen rezignáltán megállapítani a negatívumokat. Talán érdemes lett volna a tárgyalt négy mozgalom különböző irányzatainak társadalmi és politikai elképzeléseit részletesebben elemezni, nemcsak a korábbi magyar kapcsolatok aspektusából, kiemelni az egyes irányzatok közti eltéréseket (olasz és lengyel viszonylatban persze ez nem marad el, de itt is bővebb fejtegetést szerettünk volna). Ennek puszta bemutatása, az emigráció ezen a téren teljesen steril felfogásával összevetve (amire Kovács Endre szintén utal), igen tanulságos lett volna. Ennek megalapozásaképpen pedig többet szerettünk volna olvasni az egyes országok gazdasági ós társadalmi helyzetéről, problémáiról. Mert hiszen igaz, hogy az olaszoknál, lengyeleknél, románoknál és szerbeknél egyaránt az önálló, a nemzet minden tagját egyesítő egységes állam megalakítása a fő cél, de ennek konkrét előfeltételei, adottságai meglehetősen különbözőek, s ebből származóan a társadalmi program is széles skálát mutat. Ez nyilván még inkább növelte volna a terjedelmet. A szerző maga is tisztában volt ezzel: olykor igen nagy önfegyelemmel mond le egy-egy részletkérdés kifejtéséről, azzal, hogy ez történeti irodalmunkban úgyis tisztázott. Még két kritikai megjegyzés. Kovács Endre az egyes mozgalmak szerint építette fel könyvét, vagyis az olasz, lengyel stb. mozgalom tárgyalását mindig végigviszi időben. Ebből persze óhatatlanul adódnak ismétlődések. A szerző ezeken segít is azzal, hogy csak utal már tárgyalt vagy még tárgyalandó részletekre, de azért kénytelen mégis időben. sőt érdemben összefüggő kérdéseket egymástól elszakítva tárgyalni. Könnyű ezt megbírálni, de nehezebb megállapítani: mi lett volna a helyesebb? Hiszen ha a szigorú kronológiához ragaszkodik a szerző, esetleg nagyobb csomópontok köré csoportosítja anyagát (a krími háború, 1859, 1860 — 61 stb.), akkor éppen választott témájának nagy előnye vész el, hogy a magyar emigrációt az illető mozgalom szerves fejlődéséhez kapcsolja és viszonyítja. S alkalmasint ennél a módszernél is elkerülhetetlenek lettek volna ismétlések, de ezúttal az egyes nemzeti mozgalmak vonatkozásában. A másik a bibliográfus észrevétele. Marx és Engels megállapításait általában az első szovjet kiadás kötetei alapján idézi a szerző. Érdemes lett volna az új összkiadásból, annak orosz vagy német variánsából kikeresni a megfelelő részeket.