Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

552 KRÓNIKA jegyzék alapján ki kellett üríteni, ós а katonák nyugtalankodtak, mert becsapták őket: pontos információk érkeztek, hogy а románok július 23-án meg akarják kezdeni а Budapest elleni támadást. A Landler által felsorolt érvek mellett kétségkívül volt még nem egy tényező, amelyek a Forradalmi Kormányzótanács tagjait a vezérkar által provokációs célzattal kidolgozott támadási terv elfogadására késztették. Mindez talán magyarázza a Forradalmi Kormányzótanács döntősét, de nem változtatnak azon a tényen, hogy e döntés hibás volt, szöges ellentétben áll mindazokkal a helyes törekvésekkel, amelyek a kül- és belpolitikai helyzet figyelembevételével a lélegzetvételnyi szünet biztosítására irányultak. Mivel a magyar proletariátus harcát támogató nemzetközi forradalmi erők 1919 júliusában átmenetileg gyengültek, és a nemzetközi ellenforradalom pozíciói megerősödtek, az újabb fegyveres összecsapás elhatározását csak az indokolhatta volna, lia a Tanácsköztársaság belső erői, közöttük a fegyveres erők, lényegesen fejlődnek. Mint tudjuk, nem ez volt a helyzet. A Vörös Hadsereg megerősítésére hozott határozatokat június és július folyamán nem követte a hadsereg tényleges számbeli növekedése és technikai megerősödése. Bár az általános hadkötelezettség elrendelése lehetővé tette volna a hadsereg létszámának jelentős emelését, ez nem történt meg. Július közepén a Vörös Hadsereg zászlóaljainak száma csökkent az egy hónappal korábbival szemben. A Tanácsköztársaságot: kötötték a hadseregfejlesztést korlátozó fegyverszüneti előírások, a hadsereg cselekvését bénította az irányító szervekben működő ellenforradalmárok szabotázsa is. Azt azonban semmi sem indokolta, hogy a Tiszántúlt megszállva, tartó román csapatok elleni offenzíva végrehajtását inferioris erőkkel hajtsák végre. Az offenzívában bevetett zászlóaljak száma kisebb volt annál, mint amennyivel Stromfeld az északi hadjáratot megkezdte ós nem érte el a rendelkezésre álló zászlóaljak ötven százalékát, sem. A Forradalmi Kormányzótanács a tiszántúli hadműveletek tervének elfogadásakor mindent egy lapra tett fel. Nem lehet vitás, hogy ha az offenzíva megindulását követően az ellenséges csapatok északon és délen támadást indítot tak volna, a Tanácsköztársaságot nem lehetett volna megvédeni az északi és déli fronton visszatartott erőkkel. így tehát sokkal több erőt kellett volna a tiszántúli hadjárat győzelmes végrehajtása érdekében összpontosítani. Hogy ez nem történt meg, azért elsősorban a Vörös Hadsereg vezérkarában tevékenykedő árulók felelősek. Hibát követtek el azonban a Tanácsköztársaság politikai vezetői is, hiszen ilyen nagy horderejű, a proletárdiktatúra sorsát eldöritő kérdést nem lett volna szabad olyan katonai részproblémának tekinteni, amely az ellenforradalmárgyanus katonai szakemberekkel megoldható. Ilyen helyzetben az ellenséges túlerő és az árulás viszonylag könnyen előidézhette a Vörös Hadsereg vereségét és ezzel a Tanácsköztársaság megdöntését. A második szekcióban elhangzott korreferátumok és hozzászólások két téma köré csoportosíthatók: a Tanácsköztársaság és a nemzetközi helyzet; a Tanácsköztársaság forradalmi háborúja. A tanácskozáson részt vevő külföldi történészek hozzászólásainak jelentős része is az első témakörhöz kapcsolódott. A második témakörhöz pedig érthetően mindenekelőtt a hadtörténészek szóltak hozzá. A Magyar Tanácsköztársaság angol—francia sajtó-visszhangjáról beszélt Jemnit-János kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Korreferátumában arról a küzdelemről adott számot, amelyet a két ország szervezett munkássága a sajtó hasábjain folytatott a Magyar Tanácsköztársaságért. Megállapította, hogy az angol és francia proletariátus együttérzéssel viseltetett, de a rokonszenv nem váll olyan aktív szolidaritássá, amely az illető országok burzsoáziájának kezét lefoghatta volna. A Clemencaeu-jegyzékkel ós ezzel kapcsolatban a párton belüli nézeteltérésekkel foglalkozott Kirschner Béla kandidátus, egyetemi docens korreferátuma, amelyben 1919. június 8-tól, a jegyzékre adott első Kun választávirattól kezdve lépésről-lépésre, naprólnapra követte a párizsi békekonferencia és a tanácskormány, az antant katonai képviselői és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága közötti jegyzék-, illetve táviratváltásokat, egészen június 30-ig, a visszavonulás végleges jóváhagyásáig és végrehajtásáig. Ismertette azokat a vitákat ós ellenvéleményeket, amelyek a párton belüli különböző irányzatok eltérő nézeteit mutatták a munkáshatalom számára létfontosságú döntés kialakításában. К viták ós nézetek tükrözték a proletárdiktatúra belső és nemzetközi helyzetében beállt változásokat, amelyek bizonyos mértékben indokolták a Kormányzótanács álláspontjának fokozatos megváltozását: a fegyverszünet feltételes elfogadásától, a visszavonulás garantált feltételek nélküli elrendeléséig. A Clemenceau-jegyzék rendkívül összetett prőbléma, amelynek mindenoldalú feltárását nehezíti, hogy csak nagyon kevés adat és dokumentum áll a kutatók rendelkezésére. A kérdést az is bonyolítja, hogy az ellenpólusokat nem olyan csoportok alkották,