Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

KRÓNIKA 547 tömegek számára teliát az a tény, hogy a hatalmat a kommunista és a szociáldemokrata párt, illetve a munkásság közösen vette a kezébe, a fenti okok következtében jórészt elmosódott. Az előbbiek alapján azt kell mondanunk, hogy a proletárdiktatúra időszakában a kommunisták, a pozíciókat tekintve az orosz bolsevikokhoz képest sokkal kedvezőtlenebb helyzetben voltak, a szociáldemokraták viszont ebben a vonatkozásban kedvezőbb helyzetbe kerültek. Sőt azt is mondhatnánk, hogy a szociáldemokrata mozgalomnak — a korábbi gazdasági és társadalmi fejlődésük, de a munkásmozgalom sajátos külső és belső helyzete következtében is — nemcsak a polgári demokratikus forradalom, hanem a proletárdiktatúra fontos bázisává válhatott mind a szocialista, mind pedig a polgári politikai célok megvalósításának, mert szervezetileg és politikailag is nagy proletárforradalmi rétegeket, de ugyanakkor kispolgári tömegeket is mozgatott, ideológiája pedig polgári demokratikus elemek mellett proletárszocialista elemeket is tartalmazott. A szociáldemokrácia proletárdiktatúra alatti szerepének megítélésénél tehát figyelembe kell venni, hogy a szociáldemokrácia helyzete a munkásmozgalombán és a munkásegység adott formában történt helyreállítása sok szempontból meghatározta, sőt nem jelentéktelen korlátok közé szorította a kommunistáknak a szociáldemokráciával, de különösen az osztályegyüttműködés taktikáját alkalmazni kívánó munkásvezérekkel kapcsolatos politikáját is. Fehér András felvetette azt a kérdést, hogy mi volt a kommunisták elképzelése a párt és a szakszervezetek szerepéről ós helyéről a proletárdiktatúrában, s mi volt a tervük, az elképzelésük a forradalmi típusú párt létrehozásával. Az idevonatkozóan kialakult eddigi álláspontunk lényege az volt, hogy a kommunisták nem ismerték fel a párt vezető szerepét a diktatúrában, s e hiba fokozódott azáltal, hogy nem tettek meg mindent a forradalmi párt kialakítása érdekében. Fehér András véleménye szerint ez sommás megítélés. Bár a kommunistákra hatottak azok a szociáldemokrata nézetek, amelyek szerint a hatalmat, a diktatúrát a proletárosztály egészének kell gyakorolnia, de nem állt tőlük távol a forradalmi típusú párt szükségességének, irányító szerepének, politikai nevelő és felvilágosító funkciójának hangsúlyozása sem. Annak oka, hogy a diktatúra idején a párt vezető szerepe tiszta formájában nem érvényesülhetett, hogy a pártólet s annak irányítása a Forradalmi Kormányzótanácsba, a tanácsok végrehajtó bizottságaiba, lényegében a tanácsokba tevődött át, nem egyedül a kommunisták elméleti tevékenysége volt. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy az MSzDP nem volt forradalmi párt. A szakszervezetekre támaszkodó, ideológiailag ós szervezetileg szétfolyó párt alig lehetett alkalmas a vezetésre, a tömegek forradalmi irányú mozgatására, hiszen éppen a szakszervezeti vezetők képviselték a proletárdiktatúra egyik igen veszedelmes ellenzékét. A tanácsokban, pontosabban a tanácsok végrehajtó bizottságaiban, mint zárt és könnyebben mozgó testületekben tömörültek, viszont (kétségkívül jelentős számú kispolgári elemek mellett) a munkásmozgalomnak a i diktatúra idején politikailag legaktívabb képviselői. Az állami élet gyors ütemű szocialista jellegű átalakításának feladata mellett innen is eredhetett a tanácsok nagy súlya és ténylegesen vezető szerepe a politikai párt rovására. A forradalmi párt kialakítása érdekében tett erőfeszítések a proletárdiktatúra idején lényegében kettős feladatot jelentettek. Egyrészt meg kellett tisztítani a pártot a jobboldali elemektől, másrészt meg kellett valósítani a párt és a szakszervezetek szétválasztását. Ez azonban az adott körülmények között nem volt lehetséges, noha elméletileg helyes volt, hogy a kommunisták a kérdést felvetették. T. M. Iszlamov kandidátus, szovjet történész az első világháború előtti ós alatti magyar szociáldemokrata mozgalom eszmei-ideológiai állapotával foglalkozott. A magyar ós a német munkásmozgalmat összehasonlítva kiemelte, hogy a magyar szociáldemokrácia egyes csoportjainak elkülönülése nem volt olyan élesen körülhatárolható, mint Németországban. A csoportok közötti polarizáció a világháború és döntő mértékben az orosz Októberi Forradalom hatására ment végbe. Heinz Linder, a Karl Marx Politikai Főiskola docense (Berlin) kapcsolódva Fehér András korreferátumához a Tanácsköztársaság fennállásának utolsó heteiben a szociáldemokrata vezetők áruló szerepét hangsúlyozta. A szekció vitájában többen foglalkoztak az antant és a belső ellenforradalmi erők kapcsolatával. L. Nagy Zsuzsa kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa önálló korreferátumot tartott, Ellenforradalmi csoportok és irányzatok a Tanácsköztársaság idején címmel. Részletesen vizsgálta a magyar ellenforradalmi csoportok 1918 őszétől bekövetkezett mozgását, társadalmi, politikai hátterüket, kialakuló, bizonyos kérdésekben eltérő, de nagyon sok érintkezési ponton találkozó programját. Részletesen szólt az ellenforradalom polgári októbrista szárnyáról,