Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

KRÓNIKA 541 A történést a kortársak szemével nézve,, a Magyarországi Tanácsköztársaságot a világforradalmi folyamat részének kell látnunk. Senki sem képzelte abban az időben, hogy egy kis országban fennmaradhat a szocializmus, az ellentétes társadalmi rend gyűrűjébe zárva. Akik hittek a magyar forradalomban, a világforradalomban is hittek; akik nem bíztak fennmaradásában, az oroszországi szovjeturalom elkerülhetetlen bukásáról is meg voltak győződve. A referátum következő kulcskérdése a munkáspártok 1919 márciusi egyesülése ós a szociáldemokraták Tanácsköztársaság alatti tevékenységének értékelése volt. A két párt egyesülésének módja közismert, a proletárforradalom előfeltételként az adott viszonyok között szükségszerű volt. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezt elsősorban a baloldali szociáldemokraták fogadták el és a velük való egyesülésnek egyik feltétele a centristák és a jobboldaliak akceptálása volt. Az elvi alapon álló jobboldali szociáldemokraták, mint Garami, Peidl és Buchinger elutasították az egyesülést. Az opportunista többség viszont úszott az árral, mint 1914-ben vagy 1919 őszén. Az egyesülést kétkedéssel fogadták, de ragaszkodtak a mozgalomhoz, amelyben felnőttek, féltették pozícióikat. Ugyanakkor tény, hogy a forradalom első hónapjában, a sikerek hatására, a szocializmus perpektíváit és az antant zavarát látva a centristák — Garbai, Kunfi, de még a Weltner-típusú jobboldaliak egy része is — elég lojálisán, tisztességesen vették ki részüket a forradalom munkájából. Az első hetekben a politikai kezdeményezés a kommunisták kezében volt, a különböző funkciók betöltésétől függetlenül. A helyzet az intervenció megindulása után változott meg. Most már a kommunisták ragaszkodtak az egységhez, mert attól tartottak, hogy a belső ellentétek kiéleződése felbomlasztja a Vörös Hadsereget. A jobboldal viszont az első vereségek után megijedt ós kapitulációt javasolt. A baloldali szociáldemokraták határozottan a kommunisták mellé álltak és miután a munkásság támogatta őket, sikerült a május elseje körül kibontakozott válságban megmenteni a Tanácsköztársaságot. Május elseje után került sor a Vörös Hadsereg északi hadjáratának előkészítésére és megindítására. Ebben az időszakban számos intézkedést tettek a dolgozók szociális helyzetének javítására, a diktatúra tömegbázisának megszilárdítására. A párton belül látszólag helyreállt az egység, a jobboldal alávetette magát a többség akaratának, de titokban a visszatérés útját kereste a népköztársaság rendszeréhez és ennek érdekében később is több lépést tettek. A továbbiakban Hajdú Tibor referátumában a Tanácsköztársaság agrárpolitikáját érintve és a diktatúra nem proletár bázisában május után végbement változásokról szólva, néhány, az utolsó évek történeti irodalmában a korábbival szemben differenciáltabban ábrázolt szempontra hívta fel a figyelmet. A szegényparasztság nagy lelkesedéssel fogadta a Tanácsköztársaságot, elsősorban az orosz példa: a megváltás nélküli radikális földosztás megvalósításának reményében. Később a földosztás elmaradása óriási csalódást keltett falun. A dogmatikus, prakticista agrárpolitika a kisbirtokos parasztságot is elkeserítette, részben, mert maga is remélt földkiegészítést, részben, mert a nagybirtok és az állam, amelyektől eddig külön-külön félt, most — az ő szemében — egyesült. Bizonyítottnak tekinthető, hogy a birtokos parasztság földjét sehol sem vették igénybe, szövetkezetbe szervezésükre kísérlet sem törtónt. Noha az állatállomány nagyobb része a parasztgazdák birtokában volt, rekvirálásra csak igen óvatos formában került sor. Megszűntették a 100 holdon aluli birtokok adóját. A gazda mégis féltette kis vagyonát és nem is csoda, hogy a munkásság és parasztság sok évtizedes megosztottsága nem tűnt el egyszerre, de a hibás agrárpolitika növelte a megosztottságot. Hazánkban az 1 — 5 holdas törpebirtokosok a falusi lakosság nagy részét alkották. Mint szegények, sajnálták az elmaradt földosztást, mint föld „esetleg állat" és háztulajdonosok féltek a „kommunizmustól". Ezért sokszor a nagyobb gazdák befolyása alá kerültek, főleg a Dunántúlon. Ez az egyik oka annak, hogy május végétől elég gyakoriak voltak az ellenforradalmi megmozdulások egyes vidékeken. A másik, hogy az ökonomista agrárpolitika kedvezett a 100 holdas, sőt átmenetileg az annál nagyobb birtokosoknak is — amely helyes volt a termelés szempontjából —, de a szegénység felrázása nélkül a falusi osztályharc tompulására vezetett, ós sok helyen a még tavasszal alakult pártszervezetek elnéptelenedésére, sőt megszűnésére is sor került. Igen sokat javult a szocializált nagybirtokok cselédségének helyzete. Egyrészük nem is kívánta a földosztást, mert félt, hogy osztozkodni kell az idénymunkásokkal.Elsősorban a jobban felszerelt mintagazdaságokban volt így; nem csoda, hogy az állami birtokokon 1919 őszén a cselédség egynegyedét bocsátották el a kommün idején tanúsított magatartása miatt. A földosztás kérdése is bizonyítja, hogy félreérti a marxizmust az, aki mindent közvetlenül gazdasági alapból akar levezetni. A munkásmozgalom vezetői 1919-ben ke-17 Századok 1989/2—3