Századok – 1969

Tanulmányok - Hajdu Tibor: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III - L. Nagy Zsuzsa: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III

1918-19 KUTATÁSÁNAK ŰJAB 13 EREDMÉNYEI 295 A proletárforradalom hívei fel voltak fegyverezve és éppen a fővárosban sokszoros túlerőben voltak a rendőri, polgári karhatalmi alakulatokkal szemben. Más kérdés, hogy a burzsoázia, az arisztokrácia mint osztály, nem nyugodott bele a hatalom elvesztésébe, és hamarosan harcot indított visszaszerzésére. Nem a történetírás feladata választ adni olyan kérdésekre, milyen lett volna a magyar történelem útja, ha nem kerül sor a Tanácsköztársaság kikiáltására. Hipotéziseket pro és kontra könnyű felállítani egy olyan tudományágban, ahol kipróbálásukra sohasem kerülhet sor. De miután nem tekintjük a történetírást puszta faktográfiának, a megvalósulást a szükségszerűség bizonyítékának, szembe kell néznünk a kérdéssel: a tények ismeretében reális, ésszerű volt-e a proletárdiktatúra proklamálása. A történést a kortársak szemével nézve, a Magyarországi Tanácsköztársaságot a világforradalmi folyamat részének kell látnunk. Senki sem képzelte abban az időben, hogy egy kis országban fennmaradhat a szocializmus, az ellentétes társadalmi rend gyűrűjébe zárva. Akik hittek a magyar forradalomban, a világforradalomban is hittek; akik nem bíztak fennmaradásában, az oroszországi szovjet-uralom elkerülhetetlen bukásáról is meg voltak győződve. A Rákosi-féle történelemszemlélet ma is sokakban élő káros öröksége annak feltételezése, hogy 1919-ben a nagy elhatározások kis bürókban születtek, tehát néhány vezető felelős értük. Ne feledjük el, hogy forradalmi időkben a vezetők, sőt az egész állam cselekvése igen közvetlenül a tömegek kontrollja és nyomása alatt áll. Március 21-ét a munkások és katonák tízezrei akarták és hajtották végre, a kommunisták és baloldali szociáldemokraták alternatívája csak az lehetett, hogy az élükre állnak vagy cserbenhagyják őket. A kommunisták természetesen tudatosan törekedtek az új forradalomra, mint sok más országban is; ez a törekvésük azonban nem sokat jelentett volna, ha nem támogatja a tömegek spontán forradalmisága. A Tanácsköztársaság sorsában emellett döntő szerepet játszott a külpolitikai és katonai helyzet alakulása. Ebben a vonatkozásban azonban csupán a belső viszonyok néhány vonását vázolom fel a továbbiakban, a teljesség igénye nélkül. A Tanácsköztársaság politikai vezető ereje az egyesült munkáspárt volt. Aktív táborát mégsem szűkíthetjük le a pártra vagy éppen a kommunistákra. A forradalomban sokkal szélesebb rétegek vettek részt. A Kormányzótanács politikáját a pártvezetés, illetve a tagság, a munkásság határozta meg. Érvényesülése a valóságban már különböző tényezők részvételével történt. így kétségtelen, hogy egy-egy falu lakossága számára a forradalmat a helyi tanács jelentette. A tisztikar nem szólhatott bele a kormány politikájába, de rányomta bélyegét a hadseregre. A gazdaság és kultúra terén a rendeleteket nagyrészt a radikális vagy apolitikus értelmiség hajtotta végre. Az alapvető folyamatokat mindez kevéssé befolyásolta, de figyelembevétele nélkül hamis képet kapunk a forradalomról. A két párt egyesülésének módja közismert, a proletárforradalom előfeltételeként az adott viszonyok között szükségszerű volt. Hangsúlyozni kell azonban, hogy hívei elsősorban a baloldali szociáldemokraták voltak, a velük való egyesülésnek — ami nélkül a proletárdiktatúra elképzelhetetlen lett volna — lett a feltétele a centristák és jobboldaliak akceptálása. Ha a vezető szintről leszállunk a pártszervezetekbe, akkor meg kell látnunk; a pártszervezetek ott is feltöltődtek indifferens tömegekkel, ahol nem voltak jobboldali szociáldemokraták és a gyakorlati hatás ugyanaz. A hatalomra jutó avant-