Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Betlen Oszkár kandidátusi disszertációjának vitájáról (Csurdi Sándor) 275/I

KRÓNIKA 281 tak, hanem az országos vezetőség is: Peyertől Szakasits Árpád felé. Ez nem volt egyesülés — és az adott körülmények között nem is volt lehetséges, mert ez a SzDP illegalitását eredményezte volna —, hanem átmeneti helyzet. Betlen Oszkár az opponenseknek és a felszólalóknak válaszolva kijelentette: az értekezés a pártegyesülés és ennek megvalósításáért folyó küzdelemmel foglalkozik. Ez természetesen elválaszthatatlan az egységfrontmozgalomtól, hiszen annak része; s ott, ahol az egységes munkáspárt kérdése konkrétan felvetődött, ezt is részletesen vizsgálta. „Hogy az opponensek hiányolta más országokkal nem foglalkoztam, úgy ennek ez és terjedelmi problémák az okai." A legalitás, illetve illegalitás alaposabb elemzése valóban szükséges lenne: ismeretes, hogy a legális lengyel Bund, szemben a lengyel szocialistákkal és a finn szociáldemokratákkal, komoly egységfront-tárgyalásokat folytatott a kommunistákkal. Még ismertetni lehetne a portugál, a balti és balkáni helyzetet is: ebben azonban nyelvi és munkahelyi problémák egyaránt megakadályozzák. Népfront és akcióegység: ez volt a Komintern legfőbb politikai irányvonala. Mivel a munka elsősorban a pártegysóg kérdésével foglalkozik, számolni kellett azzal a véleménnyel, hogy olyan benyomást kelt, mintha ez dominált volna a Komintern programjában. Ezért több helyen is hangsúlyozta, hogy az akcióegység mindenütt elsőrendű feladat volt, a szervezeti egység pedig időszerű cél sem lehetett minden országban. Nem ért egyet azokkal az elhangzott véleményekkel, hogy a szervezeti egység felvetése az akcióegységre negatívan hatott. A két kérdés dialektikáját húzta alá: a kommunista pártnak az akcióegység érdekében is fel kellett vetnie az egyesülés kérdését, s az egyesülés kérdése ugyanakkor közelebb hozhatta egymáshoz a munkásmozgalom két irányzatát. Nem ért egyet azzal, hogy a szervezeti egység felvetése hibás volt, mert objektív és szubjektív feltételei hiányoztak, — bár valóban hiányoztak. De a jellemző nem ez volt, hanem az, hogy egy-két országban ennek feltételei kezdtek kialakulni, az érlelődés folyamatában voltak. A harmincas évek közepén a spanyol és osztrák szocialisták közelebb álltak a kommunista párthoz, mint saját politikai múltjukhoz, s így nem volt irreális az egyesülés perspektívája. Ha a munkásmozgalom 1937 után bekövetkezett visszaesése nem volt végzetszerűen elkerülhetetlen, akkor az egységes forradalmi munkáspárt megvalósulhatott volna. Az akeióegység feltétele az volt, hogy a kommunista pártok szakítsanak a húszas évek merevségével. Ezt a VII. kongresszusi fordulat megtette. De ez önmagában nem volt elég, mert nem lehetett egységfrontot létrehozni ott, ahol a szociáldemokratákat nem sikerül kimozdítani addigi álláspontjukból — a kommunistákkal való egységfront a polgári reakciót erősíti; a demokrácia hívei nem szövetkezhetnek a proletárdiktatúrára törekvőkkel stb. —, ahol nem tettek egy lépést sem előre. A harmincas évek gyakorlata nem igazolta azt az elképzelést, hogy szociáldemokraták és kommunisták között elvben mindig van lehetőség akcióegységre. Nem igazolta, de ez nem jelenti azt, hogy megcáfolta. Az elv általában lehet helyes. Ahol viszont létrejött az egységfront, ott — mint Szántó György mondotta — potenciálisan jelen volt az egységre való törekvés. Ezt igazolja az is, hogy a munkásmozgalom rohamléptekben forradalmasodott — lásd Spanyolországot és Áusztriát —, és alulról jelentkezett az igény az egységfrontot követő szervezeti egység iránt. (Ezt a tudat gyakran nem is különböztette meg.) Ha a Komintern nem vetette volna fel az egységpárt megteremtésének gondolatát, — noha a szocialista tömegek felvetették, — akkor ma joggal bírálnók ezért, s állapíthatnók meg, hogy az akcióegységnek is kárt okozott a kommunista mozgalom elzárkózása az egységes párt gondolata elől. A VII. kongresszus anyagának alapos vizsgálatával kiderül, hogy fontos kérdéseket különböző módon fogalmaztak meg különböző felszólalók. Dimitrov pl. árnyaltabban tárgyal az egyesülésről, mint W. Pieck. A kongresszus fejlődött, a nézetek módosultak, s a határozatok ezt mutatják is. Nem lehet számonkérni olyan állásfoglalást, amelyet az adott időben, az adott tapasztalatok alapján nem lehetett megtenni. De úgy látja, hogy az egyesülés realitásának — s ezzel kapcsolatban a reformizmus bázisának — értékelésében a Komintern helyesen foglalt állást . À túlzások, az irrealitások nem kerültek bele a határozatokba, sőt a Komintern vezetősége elsőként lépett fel a sematizálás ellen: Kuusinen a Komintern VB Elnökségének 1935 novemberi ülésén élesen kritizálta azokat, akik elvont módon azt bizonygatták, hogy az egyesülésnek mindenütt azonos lehet a jelentősége és a formája. Befejezésül megköszönte az opponensek hasznos és értékes bírálatát és tanácsait, a hozzászólók észrevételeit, s mindazoknak a segítségét, akik disszertációja megírásában támogatták. Az opponensek a jelölt válaszát elfogadták. A bíráló bizottság egyhangúlag javasolta a Tudományos Minősítő Bizottságnak, hogy Betlen Oszkárnak a történettudományok kandidátusa fokozatot ítélje oda. Csurdi Sándor