Századok – 1969

Történeti irodalom - Tyomkin; J. G.: Zimmerwald–Kienthal (Ism. Jemnitz János) 149/I

151 TÖRTÉNETI IRODALOM Bizonyos fokig furcsa, de ugyanakkor mégis megmagyarázható, érthető jelenség, hogy a nemzetközi munkásmozgalom egyik legtanulságosabb és legheroikusabb korszakának igaz történetét csak a félszázados évforduló idején kezdték alaposabban feltárni, amikor egyébként is nemzetközileg tapasztalható a növekvő érdeklődés a nemzetközi munkásmozgalom e korszaka iránt. Hosszú éveken át iskoláinkban és pártiskoláinkon a tanulók, főiskolások Lenin egykorú cikkei mellett pusztán néhány lexikonszerű tömör megfogalmazást hallhattak a II. Internacionálé csődjéről, a baloldali szocialisták, elsősorban a bolsevikok újabb internacionalista gyülekezéséről, s a zimmerwaldi mozgalom keretén belül a zimmerwaldi kisebbség ós többség szembekerüléséről. Tyomkin jelentősen bővíti eddigi ismereteinket, egyfelől ő szinte az első, aki a végül is közösen elfogadott határozatok, kiáltványok mellett a két nemzetközi konferencia egykorú jegyzőkönyvébe bepillanthatott, s aki a konferenciák vitái alapján valóban igen részletesen rögzítette a különféle álláspontokat, s így a különféle fő eszmei-politikai áramlatokat is. A szerző elsősorban az 1916—1916-os konferenciák köré csoportosította anyagát, s mint könyvének alcíme világosan megmondja, arra törekedett, hogy azt a küzdelmet örökítse meg, amit Lenin folytatott a szocialista internacionalisták tömörítéséért. Ebben az összefüggésben Tyomkin még sok más, eddigelé elfelejtett archívumi anyagot is felsorakoztatott a moszkvai Marxizmus—Leninizmus Intézetének levéltárára támaszkodva. Ugyancsak gyakran nyúlt az állami archívum fondjaihoz, ahonnan olyan aktákról fújta le a port, amelyekben az ohrana, a cári politikai rendőrség megbízottai számoltak be az emigráns orosz forradalmárok akcióiról, megbeszéléseiről, s azokról a kapcsolatokról, amelyek az orosz emigráció és a hazai orosz mozgalom, illetőleg a nemzetközi mozgalom egésze között létrejött. A konferenciák vitaanyaga után érdeklődőknek mindenekelőtt Tyomkin munkáját kell ajánlanunk. E munkából mindenekelőtt Lenin és a zimmerwaldi baloldaliak törekvései, gondolatai világosodnak meg, s a másik póluson a zimmerwaldi jobbszárnyé, elsősorban Akszelrodé. Nagy figyelmet szentelt a szerző annak is, hogy Lenin és a bolsevikok milyen élesen tiltakoztak Kautsky-Haase meghívása, a mozgalomba való bevonása ellen. Feltárulnak azok a viták, amelyek a baloldaliak és Ledebour vagy Brizon között lefolytak. Ezek a nemzetközi történeti irodalomban eddig is ismertebb mozzanatok voltak, Tyomkin minderre azonban gazdagabb, hitelesebb dokumentációt sorakoztat fel az egykorú jegyzőkönyv alapján. Kevésbé ismertek voltak azonban azok a nézeteltérések, amelyek a zimmerwaldi centrumot a baloldaltól elválasztották. E centrum még jelentősebb szerepet játszott, mint a jobboldal, minthogy a mozgalom 1915—1916-évi irányítói között többen (Grimm, Balabanova, alkalmasint Serrati, Racovski, kezdetben Trockij) is ide tartozott. Tyomkin hangsúlyozza, hogy a mozgalomban ugyancsak igen aktív és befolyásos Radek időnként szintén hajlott arra, hogy a zimmerwaldi centrummal értsen szót, s Lenin forradalmi célkitűzéseit, de mindenekelőtt a pacifista áramlattal, Kautsky-Haase csoportosulásával való szakítást túl korainak vélto. Ezeket a buktatókat, nézeteltéréseket a könyv alaposan megvilágítja. Amit viszont hiányolunk, az az, hogy nem világosodik meg, hogy a zimmerwaldi mozgalom egésze milyen befolyást gyakorolt a munkásságra, s a zimmerwaldi centrum, vagy még a jobboldal is alkalmasint Németországban, Franciaországban vagy a többi hadviselő országban hogyan ütközött meg az államhatalommal, sőt a soviniszta, honvédő álláspontra helyezkedő szociáldemokrata, szakszervezeti többséggel is. Erre vonatkozóan Tyomkin nem ad elegendő útbaigazítást, sőt ez a momentum teljesen homályba vész, holott erre az archívumi anyag mellett jócskán támaszkodhatott volna az egykorú szocialista sajtóra is — amire egyébként tapasztalataink szerint ugyancsak vastagon rakódott a feledés pora. Ez a hiányosság az olvasót esetleg dezinformálhatja, s arra vezethet, hogy a bolsevikok nagyszerű forradalmi gyakorlatával és elméleti merészségével összevetve, s csakis ezt az egyetlen mércét alkalmazva elmarasztalja azokat a gyülekező baloldali szocialista erőket, személyeket, akik a háború körülményei között végül szót emeltek az internacionalizmus és szocializmus mellett, akik végeredményben utat törtek 1914—1916-től kezdve a háborús-soviniszta mámor ellenére ahhoz, hogy 1917 —1918-ban újra felerősödjék egy újfajta háborúellenes, szocialista mozgalom, ami Nyugat- ós Közép-Európában sok esetben elválaszthatatlan azoknak a személyétől, akik Tyomkin optikájában kizárólag csak negatív szerepet játszottak, minthogy a zimmerwaldi baloldal forradalmi álláspontjáig nem jutottak el. A szerző e téren, úgy látjuk, nem járt el amúgy -sem teljesen következetesen, amikor egyfelől megkülönböztette a jobb és bal centrumot, de tulajdonképpen az eltérést s a két irányzat történeti útját az események és tényanyag alapján nem követte eléggé nyomon. Bár megemlékezett arról, hogy Kienthalban megjelentek a bolgár „siroki" csoport küldöttei is, ez a közlés teljesen elszigetelten fordul elő a könyvben, erről az áramlatról nem tudunk meg többet. Ledebour parlamenti és