Századok – 1969

Történeti irodalom - Tyomkin; J. G.: Zimmerwald–Kienthal (Ism. Jemnitz János) 149/I

150 TÖRTÉNETI IRODALOM •a svájci Grimm által ekkoriban szerkesztett Berner Tagwacht és Neues Leben, a párizsi Nase Szlovo, az angol Labour Leader stb. erjesztő hatását, de még a német „békepárti" kisebbség lázadását is belülről, illetőleg a német szociáldemokrata többség relációjában kellett volna megvilágítania. Hiszen, ha mindez elmarad — amihez hozzáfűzhetjük az angol háborúellenes ellenzék vérszegény ábrázolását csakúgy mint az osztrák „Linke" csoport, vagyis a Friedrich Adler—Robert Danneberg vezette kör, a román és a szerb szocialisták, az olasz szocialisták erőfeszítéseinek túlságosan vázlatos feltérképezését —, akkor a zimmerwaldi mozgalom érdemei túlságosan megfakulnak. Igaz, a szerző nem is vállalkozott arra, hogy a Zimmerwaldi Mozgalom egészét dolgozza fel. Reisberg Lenin és a zimmerwaldi mozgalom egészét dolgozza fel, Reisberg Lenin és a Zimmerwaldi Mozgalom címet és témát választotta, amely alighanem a mozgalom történetének egyik legfontosabb része, de mégiscsak rész. A rész és egész arányát azonban nem világítja meg elég éles fénnyel, és olyan benyomást kelt az olvasóban, mintha a zimmerwaldistáknak már 1915—-1916-ban is legfőbb gondja egy hadviselő országban a háborúellenes pacifisták bírálata, a pártkeretek felbontása kellett, hogy legyen. Mindez a későbbiekben, 1917—1918-ban valóban adott esetben szükségessé válhatott. 1915 —1916-ban azonban a legtöbb helyen ennél sürgetőbb volt, hogy mindenütt ütőképes háborúellenes politikai csoportosulásokat, lapokat hozzanak létre, amelyek szembeszállnak a háborús kormányokkal, a szociálsoviniszta többséggel, s ebben ekkor még a zimmerwaldi jobboldal, a pacifista centrum is sok helyütt több-kevesebb segítséget nyújtott. Ez az összefüggés Reisberg munkájában sajnos teljesen homályban marad, miként az is, hogy a három konferencián megjelentek (vagyis Zimrnerwaldban, Kienthalban és Stockholmban) milyen erőt képviseltek, milyen befolyásos politikai, szakmai szervezetek álltak mögöttük és saját országukban milyen háborúellenes, vagy egyenesen forradalmi tevékenységet tudtak kifejteni. Reisberg ehelyütt túlságosan nagy teret engedett a politikai eszme-történetnek, és túl szűkre fogta a politikai-szervezeti mozgalom bemutatását. A szerző igen gondosan húzta meg a centrumot a baloldaltól elválasztó vonalakat, kevésbé tűnnek elő viszont azok az ellentétek, amelyek a pacifista csoportosulás és a pártvezetőségek, vagy a hadviselő kormányok között keletkeztek, ami sajnálatos, minthogy téves következtetések levonására vezetheti az olvasót. A félreértéseket Reisberg nem mindig oszlatja el. Az általános összegezésnél Lenint idézve a centrumnak csak mulasztásait és káros szerepét húzza alá, de 1914 telén ós 1915-ben az internacionalista kezdeményezéseknél mégis Luganoról, a két berni konferenciáról, a Labour Leaderről, a Berner Tagwachtról olvashatunk — sa szerző az ellentmondást nem oldja fel. 1916-ban egy szót sem szól a Populaire du Centre szerepéről, és a francia zimmerwaldista képviselők csak negatív megvilágítást nyernek e könyv lapjain. Mindez azért állhatott elő, mert — érzésünk szerint — a szerző nem eléggé mérlegelte a másik rendező szempont érvényesülését: az egyes országokban kik és milyen módon milyen erőfeszítéseket tettek az imperialista háborúval szemben az internacionalizmus és az osztályérzések újbóli meggyökereztetésére. A könyv lapjain néhány kisebb elírásba is ütközünk. Reisberg igen élesen konfrontálja már Bázelnél az Internacionáléban jelentkező két nagy áramlatot: az opportunistát és a forradalmit. Nem világos azonban ebben az esetben, hogy hova sorolja .TaurÖ3t, Keir Hardiet és Vaillan-t, akik Bázelben még oly jelentŐ3 szerepet játszottak. 1914 júliusában a francia párt rendkívüli kongresszusán Jaurèsnek tulajdonítja az általános sztrájk szimultaneitásának fokozott hangsúlyozását, illetőleg azt, hogy ennek elmaradása esetén attól tartott, hogy a fejlettebb országok, így Franciaország lennénsk kitéve a külső támadásnak. E gondolatmenetet e kongresszuson azonban éppen Jaurès és Vaillant ellenében Guesde és Compère-Morel fejtette ki. 1914-ben a szociálsovinizmu3 egyértelmű győzelméről ír a CGT-ben, aminél hasznos lett volna utalni az internacionalista ellenzéki kisebbségre (Marrheim, Monatte és társai). Ugyanitt meg kell emlékeznünk a könyv azon sikerült fejezeteiről, amelyekben a szerző jó áttekintést ad a radikális antimilitarista erők szárnybontásáról 1914-1915-ben, a zimmerwaldi konferencia előkészítéséről, majd a konferencia után a zimmerwaldi eszmék elterjesztéséről, a Nemzetközi Szocialista Bizottság munkájáról, üléseiről és vitáiról. E mozzanatok után érdeklődők bizton nyúlhatnak Reisberg könyvéhez. A kisebb elírások ellenére, valamint annak ismételt hangsúlyozásával, hogy szerintünk a tárgyalásnál mind a szemléletben, mind a bemutatott anyagnál korrekcióra és kiegészítésekre lenne szükség — Reisberg elismerésreméltó nagy munkát végzett s az általa megadott témában, Lenin ós a Zimmerwaldi Baloldal összefüggésében világos vonalvezetésű, jól áttekinthető, maradandó művet alkotott. Az érdeklődők tájékozódását megkönnyíti a kötet bibliográfiája ós névmutatója. *