Századok – 1969

Krónika - A második világháború és a Földközi-tenger (Ránki György) 1314/V–VI

KRÓNIKA 1317 is be lehetett volna vonni a tengelyhatalmak oldalán a háborúba. Kréta elfoglalása újabb nagy lehetőséget adott a tengelynek a sikeres közel-keleti hadműveletekre, de nem használták ki — mint ahogy az iraki felkelést sem —,mert minden erőt a Szovjetunió elleni támadásra összpontosítottak. Üj elemet vittek a vitába — az amerikai politika elemzését— Duroselle és Caspi francia, illetev Blumenson és Funk amerikai történészek előadásai. A francia történészek — Duroselle, a modern nemzetközi kapcsolatok legismertebb francia kutatója és asszisztense, Caspi— abból indultak ki, hogyamásodik világháborúig az Egyesült Államok elég kevés jelentőséget tulajdonított a Földközi-tengernek. Gazdasági érdekei jelentéktelenek voltak e területen, a Szuezi csatorna forgalmában pedig mindössze 1%-ot tett ki az amerikai lobogó alatt futó hajók forgalma. 1940—42 között kezdik jelentőségét felfedezni, amelynek egyik jele volt Donovan ezredes 1941 eleji missziója. (De a bolgár király — igaz, a németeknek mondta — azt emelte ki Donovan látogatásából, hogy ismét meggyőződhetett az amerikai politika tájékozatlanságáról a balkáni kérdésekben). Kétségtelen, a Torch-hadművelet fordulatot jelzett az amerikai politikában, de még ekkor is legfeljebb másodlagos jelentőségűnek tartották a Földközi-tenger térségét. Alapjában tisztázatlan még ekkor a francia politikájuk is: a Vichy-ista Darlan— Giraud és De Gaulle között nem tudnak dönteni, s tetteikben, döntéseikben jórészt praktikus hadiszempontokból indulnak ki. A casablancai konferencia során nem utolsósorban angol nyomásra hajlandók egy de facto ideiglenes francia kormányt Giraud és De Gaulle erőinek egyesítésével elismerni, de az amerikai politika még 1943-ban is tele van ellentmondással és következetlenséggel, 1944-ben pedig a földközi-tengeri hadműveletek túlságos kiterjesztése ellen léptek fel. Sem a Balkán, sem Olaszország nem érdekli őket, legfeljebb az angolok ügyének tekintik ezt. Martin Blumenson amerikai történész az amerikai hadsereg levéltári anyagára támaszkodva azt fejtegette, hogy az olaszországi partraszállás nem szerepelt az angol— amerikai hadvezetés eredeti céljai között. A körülmények kényszere vezette őket ebbe az irányba. Eredetileg Szicília után legfeljebb Korzikát és Szardíniát akarták elfoglalni, utána az erőket a franciaországi invázióra akarták tartalékolni. Az amerikaiak határozottak voltak szándékukban, az angolok kevésbé. 6k már ekkor gondolnak a balkáni partraszállásra is. Az amerikaiak azonban ezt stratégiai okokból elvetették. Úgy vélték, itt nem vonnak el elég német erőt az orosz frontról, a hegyes vidéken nem bontakozhat ki megfelelően technikai fölényük stb. Felmerül a gondolat, hogy katonailag legtöbbet Olaszország kiválása jelentené, de Olaszországot is kedvezőtlen hadszíntérnek tartották. Az 1943 májusi ún. Trident-konferencia során megállapodnak a Szicília elleni hadműveletekben, de a továbbiakban csak általában jelölik meg Olaszország háborúból való kiválását, mint elérendő célt. Churchill 1943 júniusában Eisenhowerrel tárgyal és próbál az Olaszország elleni invázió mellett érvelni. Végül két stratégiai tervet dolgoznak ki, amelyeket részben a Szicília elleni hadjárat eredményeitől ós tanulságaitól tesznek függővé. A hadjárat katonailag könnyű volt, s politikai következményei is voltak (fasizmus bukása) és így a dél-olaszországi partraszállás terve került előtérbe. Augusztus 16-án született meg a végleges elhatározás az olaszországi partraszállásra. Olaszországot sikerült kiugrasztani a háborúból, de a stratégiai terv nem valósult meg, mivel az előzetes várakozás, s Hitler előzetes terve ellenére a németek nem vonultak vissza Rómától északra, így az olasz főváros elfoglalására csak hosszú harcok után 1944 nyarán került sor. Arthur Funk előadása egy évvel későbbi eseményekhez vezetett bennünket: a szövetséges erők 1944 augusztusi dél-franciaországi partraszállását vizsgálta, az ún. Anvil-tervet. A vita az angol ós amerikai hadvezetés között ekkor ismét a franciaországi, illetve olaszországi vagy balkáni partraszállás kérdése körül folyt: az amerikaiak, akik mindig a franciaországi inváziót tartották a legfontosabbnak, az Anvil-hadműveletet ennek kiegészítésének tekintették, az angol vezetés viszont úgy vélte, az Anvilra nincs szükség, s helyette az erőket vagy adják az Olaszországban harcoló Alexander tábornoknak, hogy Ljubljana és Bécs irányában gyorsan előretörjön, vagy a Balkánon szálljanak partra hason'ó célból. Roosevelt közömbös volt az angol érvekkel szemben, gyors győzelmet ós Sztálin bizalmának megnyerését óhajtotta. Ebből a célból fogadtatta el 1943 augusztusában Quebec-ben a partraszállás (Overlord) s a kiegészítő hadművelet (Anvil) tervet. Teheránban Sztálin véleménye megerősítette elhatározásában. Ennek ellenére Churchill 1944-ben többször ismételten próbálkozott azzal, hogy az Anvil-tervről lemondassa az amerikai hadvezetést. 1944 nyarán folytak az utolsó tárgyalások. Az angolok azt hangsúlyozták, nem érdemes elvonni katonai erőket Olaszországból, az amerikaiak viszont katonai szempontokat hangsúlyozva, s a teheráni egyezmény betartására súlyt helyezve, nem engedtek. Július 8-án végleges döntés született: Churchill engedni kényszerült, mégis sor került a dél-franciaországi partraszállásra. Az amerikai történész befejezésül vitába