Századok – 1969

Krónika - A második világháború és a Földközi-tenger (Ránki György) 1314/V–VI

KRÓNIKA 1315 hogy aktívan részt kívánnak venni a Bizottság munkájában. A Bizottság munkájának jelentőségét a Nemzetközi Történész Bizottság döntése is honorálta, amely szerint az 1970-es moszkvai történész világkongresszuson az önálló programok rendezésére felhatalmazást nyert két speciális nemzetközi bizottság közül az egyik a második világháborús történeti bizottság. A Bizottság egyébként rendkívül aktív főtitkárának, Henri Miehelnek az irányításával gazdag munkaprogramot dolgozott ki, amelynek középpontjában — talán szerénytelenség nélkül állíthatjuk —a jól sikerült budapesti konferencia tanulságára is alapozva különböző regionális konferenciák állottak, illetve állanak, mint például az ellenállási mozgalom a Balkánon, Skandinávia és a II. világháború, a második világháború keletkezése és Közép-Európa stb. Ennek a tervszerű munkaprogramnak az első fázisát jelentette az 1969. április 8. és 12. között Párizsban sorrakerült tanácskozás „A második világháború a Földközi-tengeren" címmel. A példamutatóan előkészített és megszervezett tanácskozás — valamennyi előadás franciára fordított sokszorosított szövege rendelkezésére állt a tanácskozás résztvevőinek, így az előadók csak téziseket mondtak el, s több idő maradt az előre kijelölt vitahozzászólóknak — igazolta a regionális konferenciák tudományos jelentőségét. Egyrészt a rendkívül komplex téma térbeli leszűkítésével módot nyújtottak arra, hogy a háború egyik aspektusát kiemeljék, különösen alapos vizsgálat alá vegyék, s ezáltal a földközi-tengeri térséggel kapcsolatban rendkívül sok új tényanyagot tárjanak fel. Másrészt a kiemelés nem mehetett — többnyire nem is ment — az összefüggések rovására és a földközi-tengeri háború nemcsak a térséghez tartozó országok történetének részeként nyert megvilágítást, hanem a háborúban résztvevő nagyhatalmak egész politikájának és stratégiájának részeként is. A tanácskozás rendezői az előadásokat úgy igyekeztek csoportosítani, hogy a téma egészén belül is kisebb egységek képződjenek. Először ,,A politika és stratégia általános kérdései, illetve a hadműveletek" címmel a német, olasz és angol politika nyert katonai és diplomáciai oldalról egyaránt beható elemzést, majd a kört tágítva az USA, a Szovjetunió, illetve Franciaország közvetett, illetve közvetlen kapcsolata kapott megvilágítást a Földközi-tenger eseményeivel összefüggésben. Ezután a nemzetközi kapcsolatok kérdései témakörhöz csoportosítva a Földközi-tenger térségében található kis országok: Jugoszlávia, Görögország, Törökország — sajnálatosan kimaradt Spanyolország — diplomáciája s a német—olasz támadás tárgyköréből, valamint az ellenállás néhány aspektusa témájából hangzottak el előadások. Végül az utolsó nap „Nacionalizmus Észak-Afrikában és Közel-Keleten" címmel a figyelem a Földközi-tenger keleti és déli partja felé fordult, s az arab világnak a fasiszta országokkal való kapcsolata, az arab nemzeti mozgalmak, valamint Palesztina s az ott élt zsidóság részvétele a háborúban került ismertetésre. Az indulás is izgalmas volt.Michael Howard, az oxfordi All Soul's College profeszszora, a hivatalos angol hadtörténeti kiadvány egyik szerkesztője vázolta a Földközitenger szerepét az angol stratégiában. Az angol professzor hangoztatta, hogy a Földközitenger az angol stratégiában nem csupán európai hadszíntér, hanem az egész birodalmi stratégia egyik pilléi-e volt. Már a háború elején a közelkeleti főparancsnokság foglalkozott balkáni partraszállási tervekkel, de a háború menete megmutatta e tervek komolytalanságát s 1943-ig le is vette a kérdést a napirendről. 1941 decemberében, midőn létrejött a közös angol—amerikai vezérkari főnökség, megtörtént a döntés, amely szerint az amerikai stratégiában is az európai hadszinteret illeti az elsőség a távol-keletivel szemben. Ez nyert kifejezést az 1943 nyarán végrehajtandó invázió-tervben is (Round up terv). A terv időpontja reálisnak tűnt, hiszen az amerikai erők mozgósítására, megfelelő flotta kiépítésére minimálisan egy esztendő látszott szükségesnek. Í942 májusában a Szovjetunió súlyos katonai helyzete arra indította Rooseveltet, hogy az Egyesült Államokban tartózkodó Molotovnak még 1942 folyamán kilátásba helyezze az inváziót. A katonai körök azonban az ígéretet a La Manche csatornán való átkelés formájában lehetetlennek tartották. így merült fel a norvégiai vagy észak-afrikai partraszállás terve. Végül a Torch-hadműveletben az utóbbi realizálódott. Ez azonban az inváziós erőktől vont el tartalékot, így az amerikai hadvezetés nem is tervezett 1943-ban európai hadműveletet, az inváziót pedig 1944-re halasztotta. Az angolok inzisztálására végül beleegyeztek a szicíliai partraszállásba, ebből azonban csak az olasz belpolitikai események következtében fejlődött ki egy szélesebb támadás Olaszország ellen. Az angol politika — az előadó szerint — 1943 végétől részben presztizsokokból, — ez volt ugyanis az egyetlen hadműveleti terület, ahol a vezetés angol kézben volt, — majd 1944 nyarától politikai okokból is a földközi-tengeri hadműveleteket favorizálta.