Századok – 1969

Történeti irodalom - Móra László: Wartha Vince; a hazai kémiai technológia megalapítója (1844–1914). (Ism. Szőkefalvi-Nagy Zoltán) 1236/V–VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1237 tudott csak tisztelni, „kik a gyakorlat igényei között az elmélet fontosságáról meg nem feledkeznek". Az sem szerencsés, hogy a szerző — nem lévén e téren szakember — mindenben a kémia másik nagyságának, llosvay Lajosnak értékelésére támaszkodik. Ilosvay értékelése igen helyes volt a maga idejében (1918), az azóta eltelt időben azonban itt-ott az ő meglátásait is revideálnunk kell. Ez a körülmény magával hozott egy másik, egyáltalában nem jelentős, mégis igen zavaró momentumot is. A kémia nyelvezete ötven év alatt elég sokat változott, s már a középkorúak sem mind értik meg, mit jelent pl. kovasavas timföld (alumíniumszilikát), kénvas (vas-szulfid), kéneső (higany) stb. Igen helyesen járt el viszont a tanulmány szerzője, amikor Wartha munkásságából elsősorban azt emelte ki, hogy nála a tudományos alapkutatás igen szoros kapcsolatban állott az eredmények gyakorlati felhasználásával. Azok, akik beskatulyázzák az ő munkásságát a kerámia területére, csodálkozva állapíthatják meg a könyvecskéből, hogy ő volt, az alföldi homoki szőlőtermelés egyik legjelentősebb prófétája, s hogy igen nagy szerepe van abban, hogy a filoxéra ós a lelkiismeretlen hamisítók által tönkretett magyar bortermelés világhírét ismét visszaszerezhettük. Szállóigévé vált nézetével, hogy „a bor nem terem . . . , a bor is épp olyan gyártmány, mint a sör . . .", a nagyüzemi bortermelést propagálta már a századforduló körül. A műszaki rajzok sokszorosítására szolgáló egyik eljárással a legutóbbi években mind jelentősebbé váló diazotípiával már 1892-ben kísérletezett. Igen részletesen szól a tanulmány Wartháról, mint a művészi ipari kerámia tudományos úttörőjéről, ez így is van helyén, hiszen a legnagyobbat, legemlékezetesebbet ezen a téren alkotta. Az 1550 körül vége-szakadt olaszországi gubbói majolikagyártás titkát a kortárs olaszok és franciák próbálkozásai után Wartha fejtette meg, s az ő találmánya alapján lettek a Zsolnay-féle ún. eozinos fajansz tárgyak világhírűvé, s bevonult maga a feltaláló is a világ legnevesebb keramológusai közé, ahogyan eat a legautentikusabb tanú, az e téren ugyancsak világhírre szert tett Korach Mór akadémikus az általa írt bevezetőben igazolja. A találmány leírásának fakszimiléje a hazai kémiai technológia egyik fontos, már elveszettnek hitt dokumentumát tette mindenki által megismerhetővé. Wartha kimagasló szervezőképessége rendkívül plasztikusan rajzolódik meg a tanulmány egyéb fejezeteiben is található adatokból. Hallgatóként a Műegyetemi Segélyegylet, később a zürichi Technikai Önképző Társulat megalapításában, majd a legkülönbözőbb társulatok vezetőségében, folyóiratok szerkesztői székében, fontos bizottságokban kifejtett fáradságot nem ismerő munkájával eléggé nem csodálható példát állít elénk, hogyan lehet a szolgált ügy iránti önzetlen lelkesedéssel szinte emberfeletti erőt kifejteni. A Műegyetem jelenlegi dunaparti elhelyezésében, az első épületek megépíttetésében, a vegyészmérnökképzés rendjének kialakításában oroszlánrésze volt. Szimbolikusnak tekinthetjük, hogy ő viselte először a Műegyetem rektori aranyláncát, amelyen az ő jelmondata szerepelt: „Előre a műszaki tudományok útján". Műegyetemi működésót legjobban mégis a Warth a-iskola, vagyis tanítványainak hosszú sora igazolja, akik a kémiai technológia szeretetére, buzgó művelésére mesterüktől nyertek példát. A követők közül Móra néhánynak, így elsősorban a tanszéki utódoknak (Pfeifer Ignác, Varga József, Korach Mór) életpályáját is ismerteti. Ez a pár lap lényegében kitérést jelent,, meg is töri a gondolatmenetet, de éppen ezek a lapok bizonyítják: érdemes megfeszítetten dolgozni, lesznek, akik az úttörő nyomába lépnek, s ugyanazokért, a célokért küzdve, folytatják az elkezdett munkát. Az a fejezet, amelyet Móra László a nagy kémikus könyvtárigazgatói működésének szentelt, a legjobban kidolgozott,. Kellően megalapozza azt az állítását, hogy méltán tekinthetjük Wartha Vincét a műegyetemi könyvtár igazi megalapítójának. Amikor átvette a könyvtár vezetését, a kézírásos jegyzék alig több mint két és félezer könyvről szólt, amikor viszont 27 év múlva megvált ettől a tisztségtől, a huszonötszörösére növelt korszerű, a maga idejében mintául szolgáló rendben kartotékolt könyvállomány egymaga is a nagy tudós könyvszeretetét bizonyítja. Igen helyesen mutat rá a tanulmány szerzője, hogy itt nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy már akkor világosan állott Wartha előtt, hogy a könyvtárügy iránti meg nem értés hazánk műszaki fejlődésének egyik igen lényeges gátjává válhat, ahogyan vált is később. Egyetlen számot érdemes a tanulmányból külön is kiemelni: a milleneum évében a műegyetemi könyvtár számára már 4ü7 folyóiratféleség járt rendszeresen. Külön fejezet, a tanulmány csaknem egyhatoda, foglalkozik Warthának a Természettudományi Társulat keretében végzett munkásságával. Egyáltalában nem túlzott