Századok – 1969

Történeti irodalom - le Goff; J.: Les intellectuels au Moyen-Age (Ism. Pollák Erika) 1232/V–VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1233 Franciaországra, ahol most kezd kiemelkedni Chârtres, Reims, OrléansésLyon kolostori iskolái közül Párizs. Az Ile de la Citén és a Sainte Geneviève hegyén levő iskolák már most Európa-szerte hiresek, de mivel még „univerzális" ismereteket adó intézmények nincsenek, a diákok városról városra vándorolnak, igyekezvén megismerni a kolostori iskolákban működő magisterek tanait. így alakul ki a század jellemző értelmiségi rétege, az ún. kóbor-értelmiségieké, akiknek legérdekesebb csoportja a goliárdok. A könyvnek talán egyik legfigyelemreméltóbb fejezete az, amelyben elemzi eme — „eltóvelyedettnek" bélyegzett — réteget, akik a hozzájuk csatlakozott mutatványosokkal, a királyi testőrség tagjaival, vándorénekesekkel a középkori város jellemző szereplői voltak. A földi élet örömeiről daloltak költeményeikben, gúnyos kritikával illették a társadalom valamennyi rétegét, de mindig csak a pápát, a püspököt, a nemest és a parasztot, sohasem a nemességet vagy a parasztságot magát, mint osztályt. Kultúrtörténeti hatásuk óriási, csaknem három évszázadon keresztül végigkísérhetjük gondolataikat a különböző irodalmi alkotásokon, bár maguk a goliárdok, mint társadalmi réteg a XIII. század elejére elvesztik korábbi jelentőségüket. Goliárdikus környezetből nőtt ki Pierre Abélard, akit Le Goff az első igazi értelmiségi típusnak nevez. A szerző részletesen és szemléletesen bemutatja életútját, hangsúlyozva iskoláinak jelentőségót, melyek ezer számra vonzották a diákokat. Majd elemzi műveit, a nominalisták és realisták vitájában elfoglalt filozófiatörténeti helyét. A szerző értékítéletében közel jár a marxista értékeléshez, bár Abélard formai újszerűségét, melyet logikájában hozott, néha hajlamos mondanivalóbeli újszerűségnek tartani, különösen mikor a Sic et Non c. munkáját tárgyalja. A XII. századi résznek utolsó, igen jól sikerült fejezete a Chártres-i iskolával foglalkozik. Itt különösen érthető volt a görög—arab hatás, mely abban a tendenciában is kimutatható, amely az Ószövetség ós az ókor nagyjainak keresztényesitésére irányult. Mindegyiküket a megismerés vágya hevíti, Salamont, Nagy Sándort és Vergiliust is, miközben csodálatos tapasztalatokat szereznek a világról, hol egy repülőszőnyegen száguldva, hol egy palackban a tenger mélyén, hol egy titokzatos kamrában. Világnézetük is roppant érdekes, mintegy prehumanistának mondható, sajátságosan emberközpontéi. Az ember számukra racionális lény, a világ az ő számára van teremtve, a világ által érti meg az égi hangot és mindent ami ismert a földön. Ez a XII. század utolsó nagy iskolája, s vele elérkezünk a századfordulóhoz, az „egyetemek századához". Könyvének e részében Le Goff pontos képet ad Európa leghíresebb egyetemeinek — párizsi, oxfordi, bolognai — szervezeti felépítéséről, a tanítás módszeréről, a tananyagról. Az egyetemek funkciójának tárgyalásakor egyetért Hajnal István koncepciójával, miszerint az írásra oktatás is az egyetem funkciói közé tartozott a fennhatósága alatt levő kollégiumokban, és elfogadja azt is, ami Lantoine hosszú ideig elismert nézetével ellentétes, hogy a korhatár nem 9 év volt, hanem fiatalabbkorúakat is felvettek. Alighogy létrejön az egyetem, máris megkezdi harcát függetlenségének kivívásáért, a három alapvető privilégium: a jogi önállóságnak az egyház keretein belül, a tanítás beszüntetési jogának és az egyetemi méltóságok kinevezési jogának megszerzéséért. A szerző a három nagy egyetem harcával foglalkozik részletesen. Szellemi síkon is harcok dúlnak az egyetemeken: részint a franciskánusok és a dominikánusok vetélkednek az egyetemi katedrákért, másrészt nagy vita dúl Arisztotelész tételeinek értelmezése körül. Erről Le Goff sem tud teljes képet adni, hiszen ebben a korban mindenkinek megvolt a maga Arisztotelésze. A leglényegesebbet írja le: hogyan diadalmaskodott párizsi tartózkodása idején Aquinói Tamás az averroeszi irányzat felett, ha nem is örökre. A következő fejezetekben épp e vita kapcsán foglalkozik a skolasztika útvesztőivel: a verbalizmus, az antik szerzők utánzásának veszélyével. De a goliárdikus hagyomány, a naturalizmus kísértése mégis talál kiutat a skolasztika ketrecéből. A szerző tömör összefoglalását adja a Jean de Meung Rózsa regényében felbukkanó újszerű gondolatoknak. A skolasztika századának nevezett XIII. század végén már megjelenik a tomizmus első komoly ellenfele Duns Scotus ferences barát tanaiban, és a hit és az ész útjai a XIV. századra már ismét szétágaznak. Könyvének utolsó részében erről a korról ad áttekintést. A középkori értelmiségi típus eltűnik, átadja helyét a humanistáknak. A pápaság anyagi forrásaiban és politikai erejében erősen megfogyatkozva csökkenti az egyetemek támogatását, így annak is bevételi források útján kell kutatnia: elsősorban a diákok tandíjára, kötelező ajándékaikra alapoznak. Az egyetemek gazdagodásával párhuzamosan erős tendencia mutatkozik a magisteri cím mintegy örökletessé tételére: azok a diákok, akiknek apja már elnyerte e címet, hamarabb és sokkal könnyebben elél hetik, mint a többiek. Természetesen ez az egyetemek színvonalának romlásával