Századok – 1969

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gulkin; I. Sz.: A burzsoá történetírás válsága; a haladó történetfelfogás kialakulása és fejlődése 1164/V–VI

A BURZSOÁ TÖRTÉNETÍRÁS 1165 erőinek általa adott elemzése, a társadalmi-politikai intézmények és gazdasági alakulatok fejlődési irányainak és fő vonalainak zseniális előrelátása adtak és adnak elévülhetetlen segítséget a haladó társadalomtudomány termékeny fejlődéséhez ós a tudományos történetírás tökéletesedéséhez. Minden ország haladó gondolkodóinak ós történészeinek érdeklődése módszeresen megnövekedett a marxizmus elmélete, az Októberi Forradalom eszméi iránt. Ezt az érdeklődést mindenekelőtt az Október utáni társadalmi fejlődós egész menete, az osztályharc fejlődése, a munkás- és általános demokratikus mozgalmak szükségletei diktálták. Feltétlenül figyelembe kell venni, hogy a szovjet történészek eredményei, valamint a szocializmus építésének élő gyakorlata a Szovjetunióban, nemcsak lelkesítette a külföldi haladó történetírás képviselőit, hanem segítséget is nyújtott nekik erőik összefogásához és megnöveléséhez. A tőkés országokban a történelmi gondolkodás és a történettudomány az Október óta eltelt 50 évben a burzsoá társadalmi gondolkodás válságának egyre erőteljesebb elmélyülése közepette fejlődött, amelyet csak bonyolítottak azok az éles társadalmi ós politikai kataklizmák, amelyek a tőkés világot megrázták. Azok a csapások, amelyeket a polgári világrend alapjaira századunk forradalmi erői mértek, megérlelték azokat a társadalmi feltételeket, amelyek között a kapitalizmus történelmére vonatkozó korábban uralkodó apologetikus koncepciók elkerülhetetlenül összeomlottak. A történelem, amelynek tudományát nem is olyan régen a jövőjében biztos burzsoázia a „tudományok királynőjének" tartott, mintegy szemeláttára elkövette azt az árulást, hogy a társadalmi haladás előterébe hozta az ő legveszélyesebb ellenségét — a proletariátust, és lehetővé tette számára az első, nagyszerű győzelmeket, amelyek kérlelhetetlenül jelezték az egész régi világ pusztulását. A történelem, mint tudomány is egyre inkább veszélyessé vált a reakciós rétegek és a velük szoros kapcsolatban álló burzsoá tudósok szemében. ,,A történelem — írta az 1930-as évek elején az ismert francia költő, Paul Valéry akadémikus, — ez a legveszélyesebb termék, amelyet az intellektus kémiája dolgozott ki."3 Összehasonlítva a viszonylag békés XIX. századot, a felemelkedő burzsoá civilizáció „aranykorát" a XX. századdal, a roppant nagy szociális megrázkódtatások korával, P. H. Simon francia történész „A szellem és a történelem" c. könyvében azt írja, hogy a XX. század embere most a történelemben nem logikát, hanem tragédiát lát. „Már nem tart igényt arra, hogy történelmet csináljon, csupán úszik a történelem viharos áradatában, nem képes rá, és nem is törekszik, hogy előrelássa a jövőt, de mindig érzi az összeomlás lehetőségét."4 Ugyanakkor a burzsoá történetírás válsága társadalmi alapjának kifejlődésével egyidőben kirajzolódott a válság ismeretelméleti oldala is, amely összefüggésben van fejlődésének belső törvényszerűségeivel, mindenekelőtt a pozitivizmusnak mint a polgári történetírás fő módszertani támaszának teljes csődjével. A polgári filozófusok, szociológusok és történészek határozottan elvetik a történelmi fejlődésben megnyilvánuló történelmi törvényszerűségeket. Többségük különböző szubjektív idealista, — neopozitivista, egzisztencialista, újkantiánus, vagy neotomista — filozófiai koncepciókból indul ki. K. Popper angol neopozitivista tudós azt állítja, hogy cselekedeteikben „az emberek függetlenek bármilyen történelmi szükségszerűségtől".5 Ilyen interpretációban a történelem elveszíti tudományos értelmét ós a legjobb esetben olyan értelmezést nyer, amelyet egyik vagy másik történész saját megítélése szerint kíván adni neki. Ami a történettudomány eszmei-módszertani alapjait illeti, meg kell jegyezni, hogy a történelmi megismerés természetének és tárgyának, valamint igazságának kérdése a történetfilozófia alapvető problémája. Az ezekre a kérdésekre adott válaszoktól függ a történelemnek, mint tudománynak — az emberek társadalmi életében kijelölt helyének és szerepének — elismerése vagy tagadása. A jelenkori polgári történészek többsége tagadó válaszokat ad ezekre a kérdésekre. Tagadják az objektív igazság lehetőségét a történelmi megismerésben, ós ezzel együtt a történelem mint tudomány létét is. Történelmi agnoszticizmust, szubjektív idealizmust, abszolút ismeretelméleti relativizmust, irracionalizmust és miszticizmust hirdetnek. A polgári történészek jelentős része, közöttük olyanok is, mint A. Toynbee és G. Ritter ezért abból a koncepcióból indulnak ki, hogy a történelmi fejlődés nem önkényes kis ós 3 P. Valéry. Regards eur le monde actuel (Pillantások a mai világra), Paris, 1931, 63—64. 1. * P.-H. Simon: L'Esprit et l'Histoire. Essai sur la conscience historique dans la littérature du XX® siècle (Esszé a történelmi öntudatról a XX. század irodalmában). Paris, 1954, 25., 221. 1. 5 К. R. Popper: The open society and its enemies (A nyílt társadalom és ellenségei). 1. köt. London Routledge, Kegan Paul, 1957. 3. 1.