Századok – 1969

Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI

1042 ELEKES I. A JOS megbízhatóságát, objektivitását és valósághoz közelítő teljességét. Leszögezi, hogy a feladat nem fényképszerű rekonstrukció, nem is közvetlen megfigyelés (ami valóban nem lehetséges), hanem a hajdani valóság és lényegi összefüggései olyan, lehetőségig teljes megvilágítása, amihez a forrásanyag - a Beardféle „history as record" — igenis lehetőséget ad. Érdeklődését, válogatását, esetleg megállapításait természetesen befolyásolja jelene és személyisége; ám ezek minden tudományterület minden kutatóját befolyásolják. A kérdés nem ez, hanem az, megvannak-e a megállapítások valósághűségének ellenőrzéséhez szükséges objektív feltételek. Minden tudományban ez a kérdés, ez pedig szorosan metodikai probléma, amelyre nagy általánosságban igenlően válaszolhatunk. (Közelítve a konkrét analízishez, egyre több hibaforrás tárul fel és az analitikus igenlő válasza egyre bizonytalanabbá válik.) A fő probléma nem a jelennek ismereteinket befolyásoló szerepe, hanem a jövő ismeretének hiánya. Ez ugyanis megakadályoz abban, hogy elejétől végéig tekinthessük át a történelmi folyamatot. Ezért azt sem állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy egységes egészet, folyamatot alkot-e; még kevésbé azt, hogy a szemmellátható egyéni cselekvéseken kívül (amelyeknek törvényszerű formulázását nem adhatjuk sem külön, sem összességükben) vannak-e más, törvényszerűnek felfogható tendenciái, jellegzetes irányvonalai. Mint látható, az analitikus tekintet nélkül arra, hogyan foglal állást a relativizmus hívei részéről vitatott kérdésekben — a jövő ismeretlenségére helyezi a hangsúlyt; ebből vezeti le azt, amit mások másképpen próbáltak levezetni, hogy a történelemben nincs törvényszerűség, ha van, nem ismerjük, még kevésbé tudunk segítségével a jövőre következtetni. Az analitikus történetfilozófia tehát egyszerűen megfordítja a kérdést. Többé nem az érdekli, milyenek a múltra vonatkozó ismeretek, kihat-e a múlt a jelenre s a jövőre, s ha igen, hogyan. Hanem azt mondja, mindezeknek teljes értékű megválaszolásához ismerni kellene a jövőt. Ilyen ismeretek hiányában az egész kérdésfeltevés hibás, az érdeklődés hiábavaló vagy legalábbis tudománytalan. Űgy véljük, az érvelésnek ezt a fonákjára fordított módját igen könnyű volna ismét színére fordítani. Ki merné állítani, hogy fizikai vagy kémiai folyamatokról (akár a szemünk láttára mentek végbe, akár nem) azért nem adhatunk pontos képet és törvényszerű formulázást, mert nem ismerjük a folyamatok végső hátterét, ha úgy tetszik: az anyagi világ végét? A fizikai, kémiai leírások — mint ezt különben az analitikusok is hangsúlyozzák — meghatározott feltételek mellett érvényesek és (mint ezt már kevésbé gyakran említik, de nem kevésbé igaz) a fejlődésnek abban a periódusában érvényesülnek, amelyben a leírt mozgásforma egyáltalán érvényesülhet. Csak meghatározott szakaszukat van módunkban megfigyelni, végső soron ezen a megfigyelésen alapulnak összes elméleti következtetéseink. Senkit sem zavar, hogy ezek érvényessége korlátozott: a mozgásforma létezésének tartamára szól. Ez olyan nagy idő, hogy gyakorlati szempontból nem tekintik a tudomány korlátjának. Pedig az. A történelem is meghatározott mozgásforma; az, hogy csak meghatározott szakaszait ismerjük, nem akadályozhat abban, hogy ezekre érvényes általános összefüggéseket állapítsunk meg. Sőt abban sem akadályoz, hogy megállapításaink érvényét kiterjesszük a jövőnek tapasztalati úton egyelőre nem ellenőrizhető (de idővel azzá váló) olyan szakaszaira, amelyekben nagy vonásokban azonos vagy hasonló mozgásformák érvényesülnek. Az analitikusok fő problémája tehát álprobléma. Középpontba állítása arra szolgál, hogy a figyelmet elterelje a valóságos fő problémáról: a történelem törvényszerű-