Századok – 1968
Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965
A KIEGYEZÉS MAGYARORSZÁGI JOGI'OLITIKÄJA 973 a Magyarországgal való viszony rendezésével látta megszilárdíthatónak a birodalom megrendült hatalmi helyzetét. E külpolitika sikere esetén a magyar uralkodó osztály attól tartott, hogy Magyarországgal szemben osztrák részről ismét a centralizáció politikájához fognak folyamodni. Ez a külpolitikai irányvonal csak gróf Andrássy Gyulának közös külügyminiszterré történt kinevezésével változott meg gyökeresen. 1867-ben az említett aggály azonban teljes mértékben indokolt volt, s arra való figyelemmel olyan alaptörvényt kellett létrehozni, amely feltétlenül garantálja a parlamentáris államrendszert, az országnak — a kiegyezés korlátai közötti — függetlenségét és önállóságát, s a törvényes rendelkezéseket olymódon kellett kifejezésre juttatni, hogy annak osztrák részről bekövetkezhető esetleges megszegését kizárólag hatalmi érdekkel lehessen indokolni, de a korábbi helyzethez hasonlóan jogi érvekkel egyáltalán ne lehessen alátámasztani. 2. Figyelemmel kellett lenni a kiegyezéssel szemben tapasztalható jelentős közhangulatra és a megyék részéről megnyilvánult ellenállásra. Ezért a kiegyezést a lehetőség szerint, az 1848-ban „rendezetlenül hagyott" kérdések 1 megoldásának, nem pedig 1848-cal való szembenállásnak igyekeztek beállítani, s a kiegyezés antidemokratikus jellegét mindenképpen leplezni törekedtek. Ugyanezen okból az alaptörvényt akként kellett létrehozni, hogy az a lehető legnagyobb mértékben tüntesse fel a nemzeti függetlenség visszaszerzése érdekében 1861-től folytatott küzdelem pozitívumait, az abszolutizmussal szemben elért eredményeket, viszont a lehető legkisebb mértékben tűnjék ' ki a jogalkotásból az ország függetlensége és önállósága jelentős részéről tör-1 tént lemondás, valamint az uralkodónak a kiegyezéssel elfogadott s 1848-cal - szemben ugyancsak visszalépésként jelentkező abszolút jogköre. A jogszabályok megalkotásánál figyelemmel kellett lenni az 1861-től kezdve készített feliratok tartalmára, a jogszabályok nem kerülhettek ellentétbe ezekben a fel' iratokban felhasznált jogi érvekkel. Ekként egyik jogpolitikai kiindulópontként kellett szerepelnie a pragmatika szankciónak, amelyből a közös védelem kötelezettsége következett anélkül, hogy abból a közös védelem céljára közös államhatalmi és államigazgatási szervek létrehozására vonatkozó kötelezettség származott volna, e közös szervek elismerését kizárólag Ausztriának alkotmányos országgá történt átalakulása tette szükségessé és célszerűvé. E jogpolitikai elveket természetesen nem lehetett ellentmondások nélkül alkalmazni, hiszen azok egy része ellentmondásokkal volt terhes. Ha ugyanis a közös államhatalmi és igazgatási szervek létesítése — a kiegyezésnek gyakorlatilag leglényegesebb tartalma — nem jogi kötelezettségből származott, akkor ezeket a közös szerveket nem lehetett az 1848-ban „rendezetlenül hagyott kérdések" 1848 szellemében történt megoldásának tekinteni, viszont a pragmatika szankcióval kapcsolatos álláspontot sem lehetett megváltoztatni, mert azt Deák álláspontjának megfelelően a különböző feliratokban többször is kifejezésre juttatták. Ugyanígy az abszolút fejedelmi jogkör kiterjesztését is csak egy bizonyos mértékig lehetett leplezni, mert ez is egyik fontos részét képezte a kiegyezésnek, tehát a jogszabályokban kifejezésre kellett juttatni, viszont ez élesen szembenállt az 1848-i politikával. Tehát vagy világosan felismerhetővé teszik a jogszabályokban az abszolút jogkör kiterjesztését s ezzel az 1848-cal történt szembenállást juttatják kifejezésre, vagy fordítva: a kiegyezés antidemokratikus, 1848-tól eltérő jellegének leplezése érdekében a jogszabályokban elhallgatják az abszolút jogkör kiterjesztését, vagy csak részben rögzítik le e kiterjesztést, — ezzel viszont a kiegyezés jogi szilárdságát 8 Századok 19(>8/5-6
