Századok – 1968
Tanulmányok - Ránki György lásd Berend T. Iván 35
54 BEKEND T. IVÁN—RÁNKI GYÖRGY A gyenge belső tőkefelhalmozás és a legtöbb országban a feudális múlt hagyományainak terhét cipelő, régi pazarló fogyasztásra berendezett nagybirtok hatására az ipari forradalom folyamatának tőkeszükségletét belföldi tőkeforrásokból nem tudták fedezni. Annál is kevésbé, mivel a XIX. század végén meginduló kelet-európai ipari forradalom nem lehetett azonos az egy—háromnegyed évszázaddal korábban lezajlott nyugat-európai ipari forradalommal, s az időközben végbement jelentős technikai fejlődés révén már eleve nagyobb tőkeigényt támasztott, nagyobb üzemméreteket követelt. Megközelítő vizsgálatok kimutatták, hogy 1815-ben Angliában az egy főre eső beruházott tőke mindössze 37 fontot tett ki. A XIX. század elején az egy munkásra eső beruházott tőke mindössze egy munkás 4—5 hónapi fizetésével volt egyenlő. Ugyanakkor azonban alig néhány évtizeddel később Franciaországban már 6—8 hónapi munkásfizetés nagyságú tőkebefektetésre volt szükség.72 Bár minden számítás inkább tájékoztató jellegű, mintsem a fények pontos felmérésének tekinthetnénk, és különösen sok hibalehetőséget rejt e számítások nemzetközi egybevetése, a nagyságrendek szembeállítása mégis kifejező és alkalmas a különbségek tendenciájának bemutatására. Az előző adatokkal szembeállítva éppen ezért különösen érdekes a XIX—XX. századforduló körüli magyarországi tények figye- , lembevétele. Az egy munkásra eső, gyáriparba ruházott tőke ugyanis — számításunk szerint — egy munkás három és félévi fizetésével volt azonos.73 j A szegényebb, alacsonyabb tőkefelhalmozásra képes országok tehát ipari forradalmuk kezdetén sokkal nagyobb feladatok elé kerültek, mint nyugat-euró- ' pai elődeik. Ez vezetett azután oda, hogy a XIX. század utolsó évtizedeinek nagyarányú nyugat-európai tőkeexportja vált a kelet-délkelet-európai országok iparosodásának egyik legfőbb tényezőjévé! , A fejlett tőkés országok tőkeexportja a XIX . század végére egyre nagyobb jelentőséget nyer. Ez a legszorosabb összefüggésben állt a gazdaság belső szükségleteivel. Egyrészt azzal, hogy az ipari forradalom lejátszódása jelentősen megnövekedett szükségletet támaszt külső piacok, s nem kevésbé külföldi nyersanyagok és agrártermékek importja iránt. Ehhez viszont nélkülöz- i hetetlenül befektetésekre volt szükség az elmaradottabb területeken. Bányák nyitására, ültetvények létesítésére, vagy a mezőgazdasági országok szállítóképességének kölcsönök által elősegített növekedésére, s természetesen mindenekelőtt modern közlekedésre, víziutakra, melyek az addig elzárt, elérhetetlen területeket bekapcsolják a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe. Másrészt viszont az ipari forradalom után felgyorsuló tőkés fejlődés a vezető fcpkés hatalmak esetében erre az időszakra a kapitalizmus érettségének oly fokára vezetett már el, ami a tőkekivitelt immanens szükségességgé tette. A fejlett nyugat-európai tőkés országok tőkeexportáló tevékenysége mindenekelőtt a gyarmatokra irányult. Ebben Anglia vezetett, mely a XIX. század közepi mérsékelt, s főleg Európába irányuló tőkekivitelével szemben éppen a század utolsó harmadában, tőkeexportja fellendülése idején fordul a gyarmatok felé. 1875 és 1913 között az európai angol befektetések abszolút mennyisége kb. a felére csökkent, míg más területekre irányuló befektetései 72 P. Bairoch: i. m. 52., 119. 1. 73 Számításainkat a részvénytársaságokba beruházott tőke s az egész gyáripari munkásság létszámának összevetése alapján készítettük. Tekintettel arra, hogy a nem részvénytársasági iparba ruházott tőkét nem tudtuk figyelembe venni, eredményünk mindenképpen alacsonyabb a valóságosnál.