Századok – 1968
Tanulmányok - Dolmányos István: A „Lex Apponyi” 484
A „LEX APPONYI" 509 képet festett a Zasztava kezdeti magatartásáról, amely sohasem nélkülözte a javaslat nemzeti szempontból sérelmes rendelkezéseinek bírálatát. Ami pedig a március végén elfoglalt álláspontját illeti: a Budapesti Hírlap szemrehányásai jól mutatják, hogy nincs igaza az árulásról beszéló' Braniknak. A szerb mozgalom „romános" elemeit mutatja azonban a görög keleti szerb egyház fellépése a javaslatok ellen, a jólsikerült nagybecskereki és nagykikindai népgyűlés, ezeknek a szerb tanítóságra gyakorolt hatása, valamint a szerb országgyűlési képviselők aktív parlamenti szerepe.13 1 Volt azonban a Lex Apponyival kapcsolatos szerb nyilatkozatoknak (pontosabban szólva a szerb politika akkori uralkodó irányzatának, a radikális pártnak) egy olyan tulajdonsága, amellyel a többi nemzetiségnél nem találkozunk. Jasa Tomic és követői ugyanis jól össze tudták egyeztetni a Lex Apponyi kritikáját a Habsburg-ellenességgel és a Béccsel szemben támasztott jogos magyar nemzeti igények méltánylásával. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy Tomic és a Zasztava a tanítók igényeivel sem fordult szembe, sőt éppen azt hangoztatta, hogy a javaslatban megjelölt minimum is elégtelen, akkor kétség ysem férhet hozzá, hogy az elnyomott népek részéről éppen Tomicék kritikája volt elvileg a legszerencsésebb, a legkiegyensúlyozottabb. Ennek a politikának azonban az volt a végzetes tehertétele, hogy feltételezte a magyar kormány, vagy legalábbis a magyar parlamenti ellenzék jóindulatú megértését. Ezzel kapcsolatban érdemes közelebbről szemügyre venni, hogyan fogadták a Lex Apponyit a különböző magyar politikai irányzatok. Sajnálatos tény, hogy a függetlenségi párton belüli, majd pedig a függetlenségi pártból kiváló ún. 48-as ellenzék, a későbbi balpárt megalapítói a nemzetiségi kérdésben nem baloldalról, hanem jobboldalról bírálták a függetlenségi párt vezetőit és az egész koalíciós kormányzatot. A Nap című bulvárlap, amely ebben az időben a függetlenségi ellenzék szócsövévé vált, a Lex Apponyival kapcsolatban azt sérelmezte, hogy a kormány — szerinte — a nem magyar országgyűlési képviselők tiltakozásával, a „nemzetiségi obstrukcióval" szemben elnéző magatartást tanúsít. „Egyetlen erélyes lépésre sem szánta rá magát, holott engedékenysége mind több bonyodalom okozója lesz."132 A valóságban természetesen távolról sem fogadta ilyen megértés a nem magyar képviselőket az országgyűlésen. A függetlenségi ellenzék állásfoglalását különös élességgel világítja meg az ún. Bozóky-ügy. A koalíciós kormány újonnan támadt függetlenségi párti ellenzékének Bozóky Árpád kunszentmártoni képviselő volt az egyik vezéralakja. Bozóky egyébként is elégedetlen volt a kormány politikájának több mozzanatával, és ezért szakítani készült pártjával. Jellemző azonban, hogy a szakítás elsődleges indokául nem a kormány Bécs előtti meghunyászkodását jelölte meg, hanem a Lex Apponyit. Bozóky ugyanis elvi ellensége volt bármiféle nemzetiségi iskolának, és a magyarosítás érdekében minden iskola államosítását követelte. Az 1907: XXVII. tc. 18. §-ával szemben (amely az 131 Az iskolatörvény általános parlamenti vitájában Mrksió, az egyik szerb képviselő is fel akart szólalni. Nevét — a szokásnak megfelelően — felírta a képviselőház táblájára, azonban felszólalását nem jelentette be az elnöknél és a jegyzőnél. Az elnök ezt a körülményt felhasználva egyszerűen berekesztette az általános vitát. Mrksió eljárását a szlovák sajtóban a nemzetiségek érdekében is bírálták, és olyan hibának minősítették, amely megkönnyítette a kormány helyzetét: Slovensky Obzor, 1907. 4. sz. (ápr.) 241. 1. 132 A Nap, 1907. ápr. 6. 5. 1.
