Századok – 1968
Tanulmányok - Márkus László: Kászonyi Dániel. 447
KÁSZONYI DÁNIEL 481: Életútjának és munkásságának e rövid vázlatából ugyanis a magyar történeti valóság szubjektív oldalának tanulsága példázik. Kászonyi Dániel, Voltaire és Diderot magyar tanítványa, a racionalizmus és enciklopédista morál hitvallója, a reformkori és 48-as radikálisok kicsiny táborának harcosa, éppen mert élete minden szakaszában a kor leghaladóbb eszméivel felvértezetten indult harcba a társadalmi haladásért, jellemének és gondolkodásának következetessége révén élete végéig megmaradt a progresszió táborában. Cikksorozatának arra a kérdésére, van-e talaja a szocializmusnak a XIX. századi Magyarországon, saját életútjával is válaszolt. Bár racionalizmusa, ahogy múltak az évek, egyre tépázta illúzióit, a csalódások és árulások erősítették pesszimizmusát, mégis, ha a kudarcok átmenetileg megtörték is, újra és újra nekirugaszkodott. Jelleméből és gondolkodásából ugyanis törvényszerűen adódott, hogy a hosszú úton előbb vagy utóbb eljusson az elnyomottak és jogfosztottak legnagyobb és leghaladóbb táborához, a szociáldemokráciához; ide hajtotta és vonzotta egyszerre egyéniségének alapszíne: töretlen nonkonformizmusa. A hideg agy és forró szív klasszikus párharcából döntő pillanatokban mindig az utóbbi került ki győztesen, a morál győzött a ratio felett. Csalódott a francia forradalom teremtette társadalomban, de nem az eszményben, s ha az országgyűlési ifjak körében megtanult lelkesedni a Marseillaise dallamára, mint a Népszava szerkesztője újjászületett formában nyomatta ki a magyarországi proletároknak a Munkás-Marseillaise szövegét 1882 novemberében : „Éhség, nyomor velünk De mind, mind felkelünk, S ki harcba száll, hagy vesszen ő . . . Szabad lesz a jövő! " 106 Csaknem kizárólag kudarcokat jelző munkássága és életútja még mást is tanúsít — a forradalmár tragikumát, s ez nem kevésbé a magyar történeti valóság egy darabja. Magányossága a magyarországi forradalmi mozgalom vereségéből sarjadt, pályájának állandóan hanyatló görbéje e vereség torzójából törvényszerűen fakadó intellektuális kontraszelekció következménye. Ha munkáira nem is maradéktalanul, de egyéniségére és tevékenységére feltétlenül találó a hajdani tanítvány megállapítása: „Nálunk nem kellettek a munkái. Nagyon sokat tudott, nagyon is puritán jellem volt, nem boldogulhatott Hunniában."107 Am e pesszimista kép a magyar töténeti valóságnak csak egyik oldalát mutatja, hiszen Kászonyi Dániel munkássága szerves alkotó eleme a magyarországi progresszió ügyének. S hogy „nem boldogulhatott", ez talán még inkább erőt adó forrás mindazoknak, akiknek — az ő szavával az igazság kard és pajzs egyszerre. Méltán példakép ő — annak ellenére, hogy a keserves idők deformáló hatása alól ő sem mentesült, bár az igaz oldalon, az elnyomottak mellett állott —, mert a forradalmi gondolat, az intellektuális helytállás és a magyar újságírás legszebb hagyományainak megtesetsítője, az igazságnak és a morálnak — lehet, hogy rövid távra tekintve donquijotei bajnoka; lázadó, aki mint ezt Kászonyi szellemében Bálint György az elnyomatás éveiben hirdette mindenkori érvénnyel — „felháborodik elvi alapon, nem személyes sérelemiért". Egy forradalmár életérzése ez. 106 Gáspár Imre: Munkás Marseillaise. Népszava, 1882. nov. 19. 107 Vay Sándor: Kászonyi Dániel, Pesti Hírlap, 1904. jún. 5. 5 Századok 1968/3—4
