Századok – 1968

Tanulmányok - Márkus László: Kászonyi Dániel. 447

KÁSZONYI DÁNIEL 469 hibákat erősen túlozva, kiszínezve a világgá kürtöli, hogy a művelt nyugat lássa, hogy milyen utolsó nép a magyar. Ezen kijelentései sötét árnyékot vetnek írójuk jellemére." Nem az adatokkal, nem is Kossuth-pártiságával volt tehát baj, hanem „különösen munkája utolsó része tele van keserű kifakadásokkal, embergyűlölettel, a megöregedett, kifáradt, anyagilag és erkölcsileg tönkrement ember mindenről rosszat mond, mindenkit bemocskol".5

3 Valóban Kászonyi emlékírása erősen szubjektív és mélyen pesszimista. Mégis forrásértéke éppen — az említett valódi gyengeségei ellenére — látásmódjában lelhető fel elsősorban. Már az 1868-ban megjelent munka elárulja, hogy szerzőjének eszmei fejlődése nem rekedt meg az első liberális nemzedék gondolati zsákutcájában, s a könyv egyik bizonyítéka e zsákutcának. Kászonyival éppen hajlíthatatlanná edződött igazságvágya, a fiatalkori eszményekből és az élet keserű tapasztalataiból ötvözött keserű kiábrándultsága mondat ki olyan következtetéseket, amelyek kétségtelenül ostorcsapásként hatottak kortársaira és az utókorra egyaránt. Minden hibája, összes korlátai ellenére a „Magyarhon négy korszaká"-nak szerzője egy kicsit Andersen meséjének naiv vagy bátor hőse, aki mindenki szörnyülködésére kimondja, hogy „meztelen a király !". A magyarországi szabadságmozgalom vezető osztályának, a középnemességnek többsége már 1849-ben visszariadt a polgári átalakulás megnyíló perspektívájától. Az intranzigensnek tűnő kisebbség az emigrálás tényével foglalt állást 48, de inkább 49 mellett, ám számukra 49 a nemzeti függetlenség elsődleges és gyakorlatilag kizárólagos követelését jelentette. Kászonyi továbbjutott emigránstársainál, több tényező, de elsősorban világnézetének diderot-i demokratizmusa képessé tette a legnagyobb akadály, a nacionalizmus korlátjának áttörésére. Ez a szemlélet iratta le vele a megállapítást, hogy az 1848-as magyar minisztérium „tökéletesen elhibázott politikát követett az országban lakó valamennyi nem magyar nemzetiséggel szemben. Ezek egyáltalán nem alaptalanul panaszkodtak arról, hogy elnyomják őket. Az erőszakos magyarosítás néha a legvégsőkig elkeserítette a nem magyarokat." Az emigráció, a kispolgári demokratákkal, Mazzinivel, Ledru-Rollinnel, de különösen a német és angol munkásmozgalommal való megismerkedése még jobban elmélyítette Kászonyiban azt a felismerést, hogy a forradalmi mozgalmak ereje a nemzeteken túlmutató közös fellépésben van. Amikor a „Magyarhon négy korszaká"-ban Diderot és Voltaire kozmopolitizmusára hivatkozott, tehát a filozófiai szótár állam címszavának híres megállapítására, hogy egy okos szabad ember olyan országot választ lakóhelyül, ahol csak a jó törvények kormányoznak, még nem tudatosan ugyan, de már a XIX. században magasabb szinten újjászületett, szocialista nemzetköziség útjára lépett. Kászonyi demokratizmusa a társadalmi kérdésben is túlhaladta az első nemzedéket. A bécsi forradalomról írott sorai azt tanúsítják, hogy megsejtette a forradalom igazi mozgatóerőit, hiszen a proletariátust jelölte meg a zsarnokság elleni harc legértékesebb küzdőfelének. Távolodása osztályától, életformában, világnézetileg és politikailag óhatatlanul az alsóbb néposztályokhoz, elsősorban a proletariátushoz és a kispolgársághoz közelítette. A programot, amit emlékírásában a magyarság legjobbjainak ajánlott, a kivándorlást, mintegy demonstrációként elsőnek követte, ismét elhagyta b3

Nagy Márta: Az 1848/1849-es emigráció memoire irodalma. Bpest. 1963. 33 — 36. 1.