Századok – 1968

Krónika - Történeti demográfiánk kérdései (Fügedi Erik) 364

KKÓNIKA 365 Az 1300—1526 közötti időszakban — Szabó István becslését véve alapul — az ország lakossága ismét megduplázódott, 1526-ra 3,5 — 4 millió között mozgott. Nagyobb arányú bevándorlást ebben az időben csak a románok települései jelentettek, s így a növekedés ütemét szinte teljes egészében a természetes szaporodás határozta meg. A fejlődés tehát lelassult a korábbi időszakhoz képest. A gátló tényezők között első helyen a pestis jöhet számba, s bár tagadhatatlanul pusztított Magyarországon is, semmiesetre sem volt olyan katasztrofális kimenetelű, mint Nyugat-Európában. Nem számolhatunk nagyarányú éhínséggel sem. A legnagyobb pusztítást a háborúk (huszita és török betörések) okozták. Mindezek a tényezők együttesen azonban csak lefékezték a szaporodás mértékét, de nem okoztak abszolút csökkenést. Nagyarányú változást hozott azonban az 1300 utáni korszak a településhálózatban. A falvak átlagos lélekszáma a XIII. századi 140 főről a XV. századra 115 főre csökkent, kialakultak a mezővárosok, amelyekben 5 — 600 ember élt, tehát a jobbágynópesség 16 — 20 százaléka. Ezzel szemben az ország lakosságának mindössze 2 — 2,5 százaléka volt városlakó, s a városi lakosság demográfiai viszonyai szükségessé tették az állandó utánpótlást, melyet a szabad királyi városok patriciátusa a német területről, a kézművesek a mezővárosokból biztosítottak. Összefoglalóan az előadó megállapította, hogy a tatárjárás nagyarányú pusztításától eltekintve, Magyarországon a népesség a X. századtól a XV. század végéig a rossz halandósági viszonyok következtében ugyan lassan, de állandóan nőtt. A középkor első felében a bevándorlás következtében a népesség növekedésének üteme gyorsabb volt, a második felében a bevándorlás megszűnésének következtében meglassult ugyan, de három század alatt így is megduplázódott a népesség száma. Sem történeti forrásaink, sem a kielemezhető számszerű viszonyok nem mutatnak olyan katasztrófára, amilyen Nyugat-Európát a XIV. század derekán érte. Bakáts István előadásának céljaként azt tűzte ki, hogy a török hódoltság korszaka alatt bekövetkezett pusztulás reális képét rajzolja meg. Az ország három részének helyzete és forrásai eltéró tárgyalást kívánnak meg. A királyi Magyarország területén ebben a korban sem készültek demográfiai célú források; mind az állami, mind a földesúri összeírások a jobbágynépesség adójának, ill. úrbéri szolgáltatásának megállapítására voltak hivatottak. A hadiadó kivetését szolgáló dicak a porta fogalma alatt bizonyos gazdasági teherbírású egységet értettek (különböző korban mást és mást). Ha a porták számának rohamos csökkenését figyeljük meg, akkor csak az elszegényedés folyamatának vagyunk tanúi, de nem következtethetünk a népesség számbeli fogyására. 1598-ban a porták helyett a házakat írták össze, a királyi Magyarország területén összesen 143 622 házat, ami 7 fő házankénti lakost véve alapul, kereken I millió főnyi népességre mutat. Más elbírálás alá esnek az urbáriumok, miután a jobbágyok helyzetét a földesúr jobban ismerte, az eltitkolásra is kevesebb lehetőség nyílt. Az urbáriumok és dicak összevetése (az előadó különböző példákat hozott fel) végeredményben azt mutatja, hogy egy porta alatt 8 — 23 családot kell értenünk. A forrásanyag ismeretében a királyi Magyarország népességszámának meghatározására Bakáts kétféle számítási módszert dolgozott ki: 1. az urbáriumokban szereplő községcsoportok XVI —XVII. századbeli lélekszámát hasonlította össze egy későbbi (II. József kori vagy az 1900. évi) népszámlálással, az összehasonlítás alapján megállapította, hogy a községcsoport lakossága 2 — 300 év alatt hányszorosára emelkedett. A megkapott szorzószámot az 1900. évi népszámlálásra visszafelé alkalmazta, és így közelítette meg a XVI-XVII. századi valószínű népességszámot. Ennek az eljárásnak természetesen az az előfeltétel szolgál alapjául, hogy egy-egy megyén belül az egyes községek demográfiai fejlődése és az őket ért demográfiai csapások nagyjából azonos jellegűek ós méretűek voltak. 2. Megállapította az urbáriumban foglalt-községcsoportok XVI —XVII. századi népsűrűségét, és ezt az indexszámot szorozta be a megye egész területével. A két számítás végeredményeképpen a királyi Magyarország jobbágynépességének számát a XVI. században 900 000 főre tehetjük, a XVII. században ez a szám meghaladta az egy milliót. Úgy látszik tehát, hogy a népességszámban nem következett be olyan nagyarányú csökkenés, ahogyan ezt régebbi történetírásunk feltételezte. Ennek okait keresve az előadó rámutatott a belső migrációra és a bevándorlásra mint az elhurcoltakat és meghaltakat pótló tényezőre. A török hódoltság területéről menekülő lakosokat nemcsak a királyi Magyarország területén találjuk, hanem nagyobb alföldi városainkban is. A románok és rácok, ill. horvátok bevándorlása pedig ebben a korszakban is tartott. A jobbágyság 4,5 százalékát kitevő nemesség lélekszáma 40 — 50 ezer főre, a városok lakossága 70—80 ezer főre tehető. A török hódoltságról sajnos még olyan forrásaink sincsenek, mint a dicalis és úrbéri összeírások, a XVI. századból fennmaradt defterek kiadása ós olvasata megbíz-