Századok – 1968
Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 360
KKÓNIKA 363 Az előadó a továbbiakban azzal a problémával foglalkozott, hogy a Tájékoztató Iroda emlékezetes 1948 június végi II. ülése után agrárpolitikánk — alapvetően szocialista jellege ellenére — miben és mennyiben tért el a lenini koncepciótól. Az új elgondolás szerint a mezőgazdaság szocialista átszervezését irreálisan rövid idő alatt kellett volna végrehajtani. A Rákosi-féle vezetés elképzelése szerint az egyénileg dolgozó parasztságnak az átmeneteket nagyrészt átugorva, közvetlenül, néhány év alatt és a feltótelek sajátosságait is nagyrészt mellőzve kellett volna áttérnie a szocialista gazdálkodásra. Ugyanakkor viszont a parasztságban — a rövid határidő, s ebből kifolyólag a legegyszerűbb formák átugrásának erőltetése miatt — még nem értek meg a feltételei annak, hogy fél évtized leforgása alatt önként vállalja a szocialista nagyüzemi gazdálkodásra való átmenetet. Ezért az akkori vezetés helytelenül az egyénileg gazdálkodó parasztsággal szemben a gazdasági és adminisztratív nyomás alkalmazására tért rá. Ezzel kapcsolatban az előadó elemezte a falun belüli osztályharc élesedésének elméletét és megállapította, hogy Rákosi eltúlozta a kapitalista veszély jelentkezését. A következőkben az előadó ismertette parasztpolitikánk hibáinak következményeit. Elsősorban említette a munkáshatalom falusi bázisának gyengülését, majd rámutatott arra a folyamatra, amelynek során meglazult a parasztság egy részének a földhöz való kapcsolata. Utalt a parasztság életszínvonalának visszaesésére is. Simon Péter előadásának befejező részében az 1953 júniusi központi vezetőségi ülés korrigáló tevékenységéről szólt, s a továbbiakban kifejtette, hogy tulajdonképpen az akkor kialakított irányvonal annak a politikának volt az előfutára, amolyet magasabb fokon az MSzMP formált meg az 1956-os ellenforradalom után ós fejlesztett még tovább napjainkban az új gazdasági mechanizmus bevezetésével. A vidéki csoportok hírei A Magyar Történelmi Társulat Déldunántúli Csoportja ós a pécsi városi tanács VB. Művelődési Osztálya rendezésében 1968. március 12-én Tilkovszky Lóránt kandidátus, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa „A szentistváni állameszme jegyében" címmel előadást tartott Teleki Pál 1939—1941 közötti nemzetiségpolitikájáról. Előadása bevezetőjében vázolta a különböző nemzetiségpolitikai elgondolások szerepét Trianon óta az egykori Nagy-Magyarország helyreállítását célzó revíziós törekvésekben, majd részletesen fejtegette a magyar birodalmiság újjáteremtésének Bethlen — Teleki-féle koncepcióját, amely bizonyos autonóm jogok kilátásba helyezésével igyekezett vonzóerőt gyakorolni az elszakadt nem-magyar népekre. Rámutatott arra a törekvésre, hogy ezt a türelmet és mértéktartást hirdető magyar nemzetiségpolitikát mélyen beleágyazzák az első magyar királytól eredeztetett középkori „nemzetiségpolitikai" tradíciókba, s hogy ezt állítsák szembe a német nemzetiszocializmus nemzetiségpolitikai elveivel és gyakorlatával, amely a magyarországi német kisebbség népcsoport-autonómia követelésének formájában ezúton is a német birodalmi befolyás elmélyítését célozta Magyarországon, s a népiségi elv alapjára helyezkedve, nehezítette a nem-magyar lakta területekre formált revíziós igény érvényesítését. Az előadás ismertette Teleki személyes szerepét e nemzetiségpolitikai koncepció tudományos kidolgozásában, majd rátért annak bemutatására, hogy hogyan vallott csődöt ez a nemzetiségpolitika a gyakorlatban, amikor a dél-szlovákiai, kárpátukrajnai, észak-erdélyi revíziós sikerek nyomán újra soknemzetiségűvé váló Magyarország ólén éppen Teleki Pál kormánya állott. A csőd okait elemezve rámutatott egyrészt a náci nemzetiségpolitikai nyomásra, amely nemcsak német részről nehezedett a Volksbundot visszaszorítani próbáló Telekire, hanem a szlovák bábállamon és az Antonescu-féle Románián keresztül a magyarországi szlovákok és románok fasiszta jelleggel induló nemzetiségi szervezkedésének ugyancsak leplezetlen külső támogatásában is megnyilvánult; másrészt utalt arra a belső ellenállásra, aAiely a nemzetiségek erőszakos, gyors elmagyarosításának vágyától vezérelve a nemzetiségeket „dédelgető" Teleki-féle nemzetisógpolitika diszkreditálására, elszabotálására, megbuktatására tört. Etekintetben különösen a közigazgatási apparátus és a hadsereg szerepét világította meg. Ezeknél is fontosabb azonban, hogy a Teleki-féle nemzetiségi politika eleve nem volt alkalmas az égető problémák megoldására: türelmességet hirdetve, burkolt módszerekkel maga is a nemzetiségek elmagyarosításának álláspontjára helyezkedett; az általa kilátásba helyezett nemzetiségi autonómia látszatjogokra korlátozódott csupán. De ha eltekinthetnénk a Teleki-féle nemzetisógpolitikát ért külső befolyástól, a vele szemben kifejtett belső ellenállástól, és e politika saját elégtelenségétől, akkor sem tekinthetnénk el attól a nemzeti fejlődéstől, amelyen a szlovákok és erdélyi románok Trianon óta, új államkereteikben keresztülmentek. E két. évtized számukra oly nagy jelentőségűnek bizonyult, hogy a
