Századok – 1968

FOLYÓIRATSZEMLE - Magyar folyóiratok - 299

FOLYÓIRATSZEMLE 307 vezetével szemben. A katolikus autonómia az egyházi vagyon kezelésére alakítandó testület lett volna az egyház vagyoni ügyeinek az államtól való elválasztása után. Az ellentétek a körül bontakoztak ki, hogy a püspöki kar teljes egészében kezében akarta tartani az új szervezetet, s nem volt hajlandó a világi katolikusoknak részvételt biztosítani benne. LXXI. évf. 2. sz. — WÉBER ANTAL: A szentimentális stílusirány elméleti és történeti kérdéseiről. Az utóbbi időben egyre gyakrabban felvetődik irodalomtörténeti kutatásainkban a stílustörténeti szempontú ii odalomtörténetírás gondolata. A szerző határozottan állást foglal a mellett, hogy az irodalomtörténetírásnak az irodalom társadalmi determináltságából s nem intern, irodalmon belüli stílusáramlatokból kell kiindulnia, de szükségesnek tartja az irodalmi stílusok fokozott kutatását. A szentimentalizmusról szólva megállapítja, hogy nem tartozott az alapvető művészi stílusok közé, mint pl. a barokk, a klasszicizmus, a romantika, hanem^ úgynevezett stílusiránynak tekinthető. Átmeneti stílus volt a klasszicizmus és a romantika között. Csupán irodalmi stílus volt, más művészeti ágakra nem terjedt ki. — A szentimentalizmus par excellence polgári áramlat volt, a polgári erkölcsnek a feudális morál korlátaival való összeütközése volt állandó témája. A szentimentalizmus a felvilágosodás tipikus irodalmi áramlata volt; érzelemközpontusága egyáltalán nem állt ellentétben a felvilágosodás racionalizmusával. Az érzelmek döntő szerepének elismerése az emberi személyiség meghatározói között éppoly jellemzője volt az aufklärista individualizmusnak, mint a racionalizmus. A tanulmány bizonyos tekintetben visszatér Szerb Antal ismert és sokat bírált preromantika terminusához a XVIII. század végi magyar irodalom jellemzésekor. Véleménye szerint ez a kifejezés szellemtörténeti mellék -zöngéitől megtisztítva alkalmas a korszak magyar irodalmának jellemzésére, mely sajátos átmenet volt a klasszicizmus és a romantika között s már valóban megjelentek benne a későbbi romantika felé mutató elemek. A magyar szentimentális irodalmat vizsgálva megállapítja, hogy a kialakulását előmozdító külföldi művek között esetlegesen és véletlenszerűen fordulnak elő jelentős szerzők művei és másodrangú középszerű alkotások, s ez az esetlegesség érezhető a magyar szentimentális irodalmon. Kiemeli, hogy a szentimentalizmusnak hazánkban jelentős szerepe volt a polgári prózairodalom kialakításában. — E. NAGY SÁNDOR: A korszerű Gárdonyi-kép problémái. Irodalomtörténetírásunk még adós egy Gárdonyi-monográfiával. A tanulmány 1945 óta először kíséreli meg, hogy összefoglaló képet adjon Gárdonyi pályájáról. Ehhez nagy mértékben felhasználja az egri Gárdonyi hagyatékot. A szerző három szakaszra tagolva tárgyalja az író pályáját. Az első, pályakezdő szakasz 1863—1897. Kifejti, hogy Gárdonyira ekkor és később is sokrétűen hatottak kora nyugati és orosz iiodalmi és világnézeti, tudományos, filozófiai áramlatai. A hatások vizsgálatát a tanulmány Gárdonyi megmaradt könyvtárának áttanulmányozására alapozza. A tanulmány szerint az 1880—90-es években Gárdonyi világnézete egy erősen a néppel való érintkezés gyermekkori élményeiből táplálkozó plebejus színezetű negyvennyolcasság. A második pályaszakaszt tárgyaló fejezetben, melynek a „Küzdelem az újért" címet adja a szerző (1897—1914); a tanulmány kifejti, hogy ekkor Gárdonyi érdeklődése befelé fordul, művei erősen pszichologizáló színezetűekké válnak („A láthatatlan ember" időszaka), erősen hatnak rá spiritiszta, okkultista olvasmányok. Míg az első pályaszakaszban a valóság áll érdeklődése középpontjában, a második szakaszban az írónak a valósághoz való viszonya kerül középpontba. Pályája utolsó szakaszát (1914—1922) a háború élménye határozza meg. Gárdonyi élesen szembefordul a háborúval, a tanulmány szerint a háború ellen küzdő haladó írók élvonalába tartozik. A tanulmány végkövetkeztetése szerint Gárdonyi modern és haladó író volt, aki jelentősen kivette részét a népnemzeti irány irodalmi túlhaladásában s egy modern magyar irodalom megteremtésében. — DIÓSZEGI ANDBÁS: A szecesszióról. A tanulmány a szecesszió fogalma alá vonja az 1890-től 1914-ig tartó időszak művészetét s azon belül speciálisan irodalmát. Utal arra, hogy a harmincas években a szecesszió fő jellemvonásának a dekorativitást tartották, a szecessziót az utolsó századvégi dekadens stílusáramlatnak tekintették (a tanulmány utal Halász Gábor esszéjére a szecessziós stílusról), s nem vették figyelembe, hogy ez az áramlat a dekadens nagypolgári affektáltságon túl lázadás is volt — egy artisztikus individualizmus pozíciójából — a polgári rend fojtó konvenciói ellen. A Monarchiában, az egyes országokban kialakult-szecessziós áramlatokban a dekorativitás mellett a szecessziós áramlatban kifejezésre jutott az a sajátos szorongás, melyet a bürokratikus államapparátus nyomása és a nemzetiségi széttagoltság miatt állandóan a felbomlás veszélyében élő társadalom légköre termelt ki. A magyar szecéssziós művészet s eaen belül elsősorban az irodalom 20*