Századok – 1968

Történeti irodalom - Payne; Stanley G.: Falange. A History of Spanish Fascism (Ism. Jemnitz János) 283

283 TÖRTÉNETI IRODALOM STANLEY G. PAYNE: F ALANGE. A HISTORY OF SPANISH FASCISM (Stanford, California. 1962. 316 1.) A F ALANGE. A SPANYOL FASIZMUS TÖRTÉNETE Az 1930-as évek, a polgárháború Spanyolországáról az utóbbi években számos könyv jelent meg magyarul, de e tíz óv történetének változatlanul nő a nemzetközi feldolgozó irodalma. Ennek egyik értékes, gazdagon dokumentált alkotása S. G. Payne munkája, aki hangsúlyozott objektivitással törekedett a Falange történetének rögzítésére, amihez a sajtó és memoárirodalmon túlmenőleg a különféle levéltári forrásokból, valamint a különböző beállítottságú politikai szereplők visszaemlékezéseiből is sokat merített. S. G. Payne a Falange történetének mindhárom nagy korszakát nyomon követi. Az olvasó számára szinte az első, az 1936 évi katonatiszti felkelés, vagyis a polgárháború előtti rész nyújtja a legtöbb meglepetést. A második rész a polgárháborús korszak — fővonalainál kevesebb lényeges módosításra szorul az a kép, amit magyar és egyéb forrásokból eddig kialakíthattunk, végül a harmadik periódusról, az 1939 utáni évekről is biztosabbak voltak értesüléseink. A Falange létrejöttét, vezetőinek egyéni portróját megmintázva a szerző nagy gondot fordított arra, hogy megmutassa a Falange helyét az általános politikai körképben, érzékeltesse azt, ami elválasztotta a többi politikai párttól, csoportosulástól. Történetileg részleteiben kimutatja, bizonyítja, hogy a Falange nem egyszerűen volt része a spanyol hagyományos jobboldalnak, hanem attól függetlenedett, gyakorta azzal szemben fellépett, azzal mintegy partizánharcot is vívott. A Falange egyaránt elmarasztalta a liberális pártokat, a polgári demokráciát és parlamentarizmust, de a monarchiát, a földesurak uralmát, a tradicionalista pártokat is. Végletesen nacionalista volt, a régi spanyol „nagyságot" kívánta visszaállítani, de ennek során egyúttal „belső megújhodást" is követelt — amit alig tudtak konkrétan programba foglalni —, ós Spanyolország hanyatlásáért nemcsak a baloldali liberális polgárságot vagy az internacionalista marxistákat okolták, hanem a spanyol uralkodó osztályokat s pártjaikat is. Mindez igen jellemző, s ez magyarázza azt, hogy a Falange szembefordult a jobboldal főerejóvel, a monarchistákkal, a CED A-val, Gil Roblesszel, sőt az 1936 februári választás után Calvo Soteloval is. A Falange attól tartott, hogy a baloldal elleni lázadás vezetését kisajátítják maguknak az uralkodó osztály képviselői — akikhez Gil Robiest ós Calvo Sotelot is számították —, és ezzel meghiúsítják Spanyolország megújhodását. Hasonló okokból a katonatiszteket is gyanakvással kezelték, leginkább az ifjabb tisztek között találtak támogatókat (a hadnagyok és kapitányok körében), a tábornokokban már nem bíztak, s a katonatiszti felkelőkkel szinte csak az utolsó pillanatokban írták alá az együttműködésről szóló megállapodást. Mindez visszavezethető volt arra, hogy a Falange elsősorban a kispolgári rétegekből, tisztviselőkből, kisebb jövedelmű szabadfoglalkozásúakból, diákokból (s igen kevés munkásból) toborozta tagságát — se szociális háttérnek megfelelően programjában egyfelől az igazi baloldali szociális forradalom ellen lépett fel, másfelől a jobboldali konzervatív reakciótól is elhatárolódott, mivel új Spanyolországot, egyenlő feltételeket követelt, míg végül szükségszerűen a reakció foglya lett. Ez akkor pecsételődött meg, mikor a spanyol nép 1936 februárjában ismét a baloldali pártokra szavazott, és a Népfront átvette az ország politikai irányítását. Ekkör a jobboldali pártok, erők hosszas huzavona után végül összefogtak és erővel próbálták a nép döntését megváltoztatni. A Falange egészen 1936 nyaráig gyenge, kislétszámú csoportosulás maradt, önálló szerepet nem játszhatott. Noha még 1936 tavaszán, nyarán körlevelekben bírálta a jobboldal főerőit, az ellenforradalmi felkelés kirobbanásakor csatlakozott a tábornokokhoz. E főtendencián belül S. G. Payne egy sor más mozzanatot is megvilágít. így a Falangen belüli küzdelmeket is: hiszen a párton belül az egyik áramlat a monarchistákhoz állt közelebb, egy másik inkább a szakszervezeti szervezkedést hangsúlyozta. Voltak katolikusok, és voltak ateisták. Egyesek csak a fegyveres terrorra kívántak támaszkodni, mások politikai tevékenységet is sürgettek. A párt maga időnként kapcsolatba került liberálisokkal, a CEDA-val, katonatisztekkel, anarchistákkal, sőt még szocialistákkal is tárgyalásokat folytatott. A sokfajta keresgélés után azonban a Falange tartós házasságot csak a szélső jobboldal csoportosulásaival köthetett.