Századok – 1968

Történeti irodalom - Nemeskürty- István: Ez történt Mohács után (Ism. Szakoly Ferenc) 260

263 TÖRTÉNETI IRODALOM mindig túlzó Szerémi szerint 2000 gyalogosból csak 50 maradt életben, és sok lovast is levágtak (Szerémi: i., m. 130—131. 1.). Istvánffynál ez áll: „Levágták többek" között Bezerédy Ferencet, azt a híres vitézt, sokakat elfogtak, akiket azonban pénzért elboesájtott" (Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Magyar Helikon, 1962. 125. 1.). Oláh Miklós párizsi parlamentről szóló leírását idézve a szóhasználat változásának csapdájába esik. Amikor ugyanis így sóhajt fel: „és különben is hol volt nálunk parlament, ahol az országlakosok az ország nagy ügyeiről beszéltek" (262. 1.) nyilvánvalóan nem veszi figyelembe azt, hogy a „parlament" szó a feudális Franciaországban egész más intézményt (bíróságot) takar. Nem ismeri azt a közismert tényt sem, hogy a török katonák télen sohasem szoktak várat ostromolni (323. 1.). A könyv egyik legnagyobb értéke könnyed, szép stílusa. A képek, kerek drámai részletek iránti érzéke azonban sokszor elragadja a szerzőt, és a szemléletes mondatok gördülését bántó anakronizmusok szakítják meg. V. Károly itáliai háborújának leírása (1527) inkább ráillik valamilyen világháborús hadmozdulatra: „Lényegében tehát a május—júniusi itáliai villámháború német hadseregcsoportjának egy vagy két hadtestét dobták át ide a magyar frontra" (86.1.). Jánost „kisportolt" férfinak jellemzi, és „kormányalakításáról" beszél (21. ill. 44. 1.). * Nemeskürty könyve a megjelenés óta eltelt másfél esztendőben jelentős visszhangot váltott ki. Vitáról azonban csak a legutóbbi idő óta beszélhetünk, hiszen a megjelent kommentárok, Perjés Ctéza cikkének kivételével, amelynek többhelyt vitatható megállapításaival az alábbiakban részletesebben foglalkozunk, egyöntetűen, szinte kritika nélkül ünnepelték a szerzőt, ós többnyire megalapozatlan következtetéseit cáfolhatatlan történeti igazságként kezelték. Jellemző a hazafias nevelésről Egerben tartott tanácskozás előadójának, Dobozy Imrének véleménye, aki szerint „támogatni és bátorítani kell az olyan alkotások megszületését, mint a Hideg napok és az Ez történt Mohács után című művek" (Magyar Nemzet, 1967. okt. 26.). Nem akarunk a filmszakember mezében tetszelegni, de úgy gondoljuk, hogy a Hideg napokat még akkor is a magyar filmgyártás csúcsteljesítményei között fogják számontartani, amikor Nemeskürty könyvét már senki sem emlegeti korszakalkotó műként. A cikkíróknak maga a könyv sok esetben csak ürügyül szolgált arra, hogy véleményüket elmondhassák napjaink legizgalmasabb vitájában, amely történelemszemléletünk nacionalista maradványairól folyik. Nemeskürty harcos szembenállása minden vélt vagy valódi nacionalizmussal arra mutat, hogy könyvét maga is mintegy nacionalizmus-ellenes vitairatnak szánta. A dicsérő cikkek íróit nyilvánvalóan a könyv hangneme, szemléletmódja ragadta meg, a következtetések alapját képező tényanyagával keveset törődtek. Tegyük mindjárt hozzá: mivel ezeket a kommentárokat nem történészek írták, nem vethetjük szemükre, hogy történeti torzításai felett figyelmük elsiklott. Ezeknek a hibáknak a bírálata a történészek feladata. A kérdés másik oldalát viszont szintén nem hagyhatjuk szó nélkül. Egyes cikkírók felelőtlenül ítélkeznek egy számukra idegen terület egésze felett. Az eddig elmondottakból következik, hogy ezek a cikkek nem képezhetik szakmai vita tárgyát. Egyedül Perjés Géza cikke (A nemzeti önérzet zavarai. Látóhatár. 1967. 7—8. szám) szól hozzá a kérdéshez bizonyos fokig szakmai igénnyel. Perjés Géza szerint a Nemeskürty-könyvben „található tévedések kiigazítása tehát — nem pedig az azokkal való vita — elengedhetetlen" (684. 1.). Amellett, hogy véleményünk szerint igenis szakmai szempontból vitatkozni kell Nemeskürty állításaival, Perjés saját célkitűzését sem tartja meg, mert azonnal Nemeskürty megállapításainak szenvedélyes vitatásába kezd. Teljes mértékben egyetértünk Perjéssel abban, hogy a könyv nem elmélyült, komoly munka eredménye, és számtalan hibát tartalmaz. Bírálatának tendenciájával azonban nem tudjuk azonosítani magunkat. „Mi is a baj ezzel a könyvvel?" — teszi fel a kérdést Perjés—, „először is az, hogy alapvetően antimarxista, történelmietlen, másodszor pedig, hogy ridegen, nem egyszer hányaveti módon nyúl történelmünkhöz" (684. 1.). Már a fentiekben láthattuk, hogy a történelmi materializmus nem tartozik Nemeskürty erős oldalai közé, az „antimarxista" minősítést azonban nem tartjuk helyénvalónak. A történelmi alkotás hangneme véleményünk szerint önmagában nem kritériuma a történelmi igazságnak. Az illúziók megtépázása, bármilyen hangon is történik, nem sértheti a nemzeti önérzetet akkor, ha igaz alapokon áll. A nemzeti önérzet cáak helyes nemzeti önismeretre épülhet. Nemeskürty könyvében pontosan az állítások igazságtartalmával van baj. Perjés azzal, hogy hangnemét — mint alapvető hibát — támadta meg, ennél sokkal fontosabb hibákat szorított háttérbe vagy hagyott figyelmen kívül.