Századok – 1968

Vita - Tilkovszky Lóránt: Bajcsy-Zsilinszky Endre – újabb megvilágításban. 181

BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE — ÚJABB MEGVILÁGÍTÁSBAN 189 Durva hibának kell viszont minősítenünk, hogy Bajcsy-Zsilinszkyt Keresztes-Fischer belügyminiszter „legbizalmasabb "barátai" közé sorolja (151. 1.), vagy hogy Bárdossy politikáját „parvenü"-voltából vezeti le (188. 1.). Bárdossy nem „néhány Kárpát-gerincen túli falu idecsatolásáról" kezdett tárgyalni (160. 1.), hanem az ott élő csángók Magyarországra telepítéséről. Bárdossy történetpolitikai könyvének Bajcsy-Zsilinszky által írt bírálatát nem azért kezdik folytatásokban közzétenni a kormány németnyelvű félhivatalos lapjában, a Pester Lloyd-ban, „hogy a németeknek németül mondja el véleményét" (249. 1.), hanem hogy az angolszász nyugat előtt dokumentálják a németellenes vonalat. Viszont a németek miatt szakították félbe a közlést. Nem vall különösebb elmélyedésre, hogy Kállay politikájának jellemzésére mindegyre „úri huncutságot", „össze-vissza hazudozást", „felháborító hamisságot", „szemforgató álszenteskedést" emleget (194—196. 1.), vagy hogy „urát és mesterét, Hitlert másolja" (243. 1.). Dernői Kocsis könyve nem történész, hanem újságíró munkája, akinek kortársi visszaemlékezései sokban hozzájárulnak írása érdekességéhez. Mint a „Magyarország" című kormánylap szerkesztője, sok mindent közelebbről láthatott; érdekes értesülésekre tehetett szert, sokakat ismert az akkori közélet szereplői közül. Bajcsy-Zsilinszkyvel azonban nem volt olyan viszonyban, hogy bizalmasa lehetett volna, s ez némileg könyvén is észrevehető. Olyan érzésünk is van, hogy — pl. a Heydebreck-fóle tudósítások szerepének eltúlzásával (236—237., 280. 1.) — talán akaratlanul is eltereli a figyelmet a lap jobbratolódásáról, a háború esztendeiben. Az olvasó szívesen vette volna, ha a könyvében elmondott különböző epizódok szereplőit időnként nem mulasztaná el nevükön nevezni. így például nem tudjuk, ki lehetett az a fiatal publicista, aki 1944-ben „hónapok óta saját köztársasági elnökségét propagálta a budapesti író- és művésztársaságban" (282—283. 1.), vagy a Szöllősi nyilas miniszterelnökhelyettes elé idézett „volt miniszteri osztályfőnök" (314—318. 1.). De térjünk vissza — befejezésül — Bajcsy-Zsilinszky értékelésére. A könyv megmutatja Bajcsy-Zsilinszky harcának és halálának történelmi jelentőségét, és tisztelettel adózik múlhatatlan emlékének. Arra törekszik azonban, hogy ne külsődlegesen-ünnepélyes hősi pózba merevítse, hanem hogy fejlődésében ábrázolja őt. Akik a problémátlanul lelkesítő egyszerű sémákat kedvelik, könnyen lehet, hogy megdöbbennek azon bonyolult ellentmondások nehezen felfejthető szövevénye láttán, amelyek az igazi Bajcsy-Zsilinszkyt jelentik. De egyedül így lehet a történelemből tanulságokat meríteni. Ezért Dernői Kocsis könyvét akkor is üdvözölni kell, ha — íhint szóvá tettük — forrásfeltárását és vizsgálati eredményeit sok tekintetben még nem tekinthetjük teljesen kielégítőknek. A legfogasabb kérdés, amelyet Dernői Kocsis felvet, Bajcsy-Zsilinszky antifasizmusának kérdése: „Antifasizmusa olyan sajátos volt, hogy nem is tudóin, lehet-e egyáltalán annak nevezni. Ez a legérdekesebb és talán legkényesebb Zsilinszky-titok" — írja (54. 1.). Ne utasítsuk el felháborodottan ezt a kérdés-felvetést; hasznosabb, ha történettudományunk a továbbiakban még alaposan foglalkozik vele. Mert kétségtelen ugyan, hogy Bajcsy-Zsilinszky a német fasizmus elkeseredett ellenfele, de — igen jelentős mértékben az ellenforradalmi rendszer sajátos magyar fasizmusának talajáról. Ezért fonódik össze ideológiája, politikája oly szorosan az uralkodó körökével, a kormányokéval, Horthyéval, s a történelem igen kemény leckéi kellenek ahhoz, hogy speciális szituációk realitásra kényszerítő ereje — fenntartásai ellenére is — döntő és történelmi jelentőségű elhatározásokat váltson ki belőle. A népfrontpolitikának az a lényege, hogy különböző felfogású embereket tud mozgósítani egy alapvető közös feladat érdekében. Nem lehet tehát vitás, hogy a Dernői Kocsis által felsorolt problémák ellenére Bajcsy-Zsilinszky a népfront-mozgalomnak igenis „teljes értékű harcosa" lehetett (56., 61. 1.). Sőt, megkülönböztetetten fontos harcosa, a náci-fasizmus elleni erők kristályosodási tengelye. Az a nagyfokú figyelem, megbecsülés és türelem, amellyel Bajcsy-Zsilinszky iránt a kommunisták viseltettek, s amelyre a könyv is több ponton utal, Bajcsy-Zsilinszkynek népfrontpolitikai szempontból méltán magasra értékelt voltával állt összefüggésben. Nyilvánvaló, hogy a fasizmus és antifasizmus kérdését elsősorban nem is a külpolitikán lehet ós kell lemérni. De milyen keveset tudunk még Bajcsy-Zsilinszky utolsó éveinek a belső berendezkedést illető elképzeléseiről ! Dernői Kocsis szerint „még csak a polgári demokráciának sem következetes híve" (153. 1.). Ugyanakkor, angolszász orientációjának megfelelően, mint a könyv is utal rá, azt kívánja vizsgálni, „hogyan illeszkedjék a magyarság, a nemzet, az állam a nemsokára megszülető világdemokrácia eszméi és intézményei keretébe" (239. 1.). Ha tehát igaz is, hogy el akarta kerülni a forradalmat, és bizonyára sok mindent szeretett volna átmenteni az „özönvíz" utánra az kétségtelenül világos volt előtte, hogy a rendszert nem lehet változatlanul átmenteni; lényeges demokratikus átalakulásra van szükség.