Századok – 1968
Közlemények - Le Goff; Jacques: Van-e Annales-iskola? 145
VAN-E ANNALES-ISKOLA ? 149 nincs másra módunk, jobban interpoláljunk."2 2 1935-ben, egy sikerületlen kézikönyvvel kapcsolatban, Marc Bloch határozottan leszögezte: „Egybe öntött egészet akartunk, s ehelyett egymás mellé rakott fejlődés-részeket adnak elénk. A témák köre az egész ókori világra kiterjed, beleértve Kínát és Japánt is. Ez a mind elterjedtebbé váló szokás nyilvánvalóan azon az elég új igényből származik, hogy szélesebb horizontot nyissunk. Nem tudom azonban, hogy ezt az igényt e megoldás jól szolgálja-e. E távoli társadalmak fejlődése sokkal eltérőbb, ellentétesebb vonásokat mutat az európai társadalmakétól, semhogy egyazon keretbe volnának zárhatók."23 Marc Bloch és az Annales véleménye az volt, hogy a valódi összehasonlító módszert mindenekelőtt megbízható felszereléssel kell ellátni. 193ü-ban, a Jean Bodin Társaság első gyűjteményes kötete alkalmából, „A feudalizmusok: összehasonlító vizsgálat" (Les féodalités: une enquête comparative) cím alatt, Marc Bloch felvetett egy javaslatot: „Vajon az összehasonlító módszer jövője nem kapcsolódik-e, mindenek előtt, egy ésszerű szókincs létrehozásához ? Ez végre helyettesítené azt, amelyet benyomásokon alapuló szókincsnek mernék nevezni, és amelyre ma még rá vagyunk szorulva."24 Ez az óhaj ma is időszerűnek tűnik. A történészeknek ma még sürgősebb feladata, mint valaha, hogy nemzetközi szinten kettős szójegyzéket dolgozzanak ki maguknak. Egyrészt egy történetit, a vizsgálat tárgyát képező realitásokról. Vagyis jegyzékbe kell foglalniok a kulcsszavakat a történelem különböző'szektoraiban, körvonalazva, hogy térben és időben hol, mikor álltak használatban; nem azért, hogy elkülönítsék, hanem ellenkezőleg: azért, hogy jogosan alkalmazhassák őket az igazi összehasonlító történelemben. A középkorral foglalkozó történészek például gyakran emlegetik a banalis birtokot. Mikor ós hol alkalmazták valóban a bannum és banális kifejezéseket ? Távolról sem helytelenítem, hogy a történetírás ma e kifejezésekkel éljen, hiszen ezek gyakran elősegítik, hogy jobban leírjuk és megmagyarázzuk a középkor realitásait. Képtelenség volna a történészt arra kényszeríteni, hogy csak egyetlen kor szótárával, felszerelésével éljen. Ha a történész csak primitív ekével kezdi az agrártörténet talaját szántani, aligha fog mélyre jutni. A történésznek szakmai kötelessége, hogy a múlt megértéséhez felhasználja a modern technika minden eszközét, a nyelv eszközeit is. De az is szükséges, hogy szóhasználatunkban megkülönböztessük a vizsgált korszak egykorú kifejezéseit a történész saját korának kifejezéseitől. A másik oldalon tehát meg kell határozni a történészek szókincsét is, hogy nyelvi felszerelésük tudományos igényű legyen és ne pusztán benyomásokon alapuljon. Tisztában vagyok azzal, hogy hiábavaló, sőt talán káros volna, ha minden történészt ugyanazon szókincs használatára akarnánk rábírni. Bizonyos fokig nyelvi szinten is tiszteletben kell tartanunk az ideológiai, intellektuális irányzatok többféleségét és a történészek egyéni vérmérsékletének sajátosságait. így például semmi nehézséget nem látok abban, ha a feudális vagy akár feudalizmus kifejezést többféle, szűkebb és bővebb értelemben használjuk. Csak éppen azok, akik használják őket, ne mulasszák el jelezni, ha az egyik értelmezésből a másikba mennek át, és mindig határozzák meg, mit értenek az adott kifejezésen. Hány olyan ál-problémától fogunk így végre megszabadulni, amely a történelmet zavarba ejti ! Midőn azonban kialakítjuk e nemzetközi szóhasználatot, amely tehát nem egységesített lesz, hanem sokféleségében is meghatározott, óvakodnunk kell két olyan illúziótól, amely ellen az Annales szüntelen szót emelt. Egyrészről nem szabad azon hamis látszat csábításának engednünk, hogy a jogi szóhasználat pontos és megbízható. A jogászok kezdettől fogva úgy jelölték a valóságot, hogy az legalább annyira szolgálja az álcázás, mint a megvilágítás érdekét. Ez legalább annyira a holttá merevítés, mint amennyire a megelevenítés eszköze. De ha megvetőleg félretolnánk a jogászokat, az éppoly veszélyes volna, mint ha rájuk hagyatkoznánk. A jog ugyancsak része a történelemnek és a történettudománynak. Mert a második illúzió, amelyet el kell oszlatnunk, éppen az, hogy a szóhasználat vizsgálatának van olyan helyes módja, amely szét tud egymástól választani különböző dokumentum-típusokat. Miként fejeződik ki, egyenetlenül, szeszélyes átfedésekkel, ugyanazon történeti valóság az egymás mellett élő, különféle jogi, gazdasági, társadalmi, politikai, vallási, irodalmi szóhasználatokban, meg a mindennap folyó életében, midőn az is megkülönböztethető és megfogható úgy, hogy lehetőleg a régészeti és ikonográfiái megfelelőkre is tekintettel vagyunk: ime ez a program vár erre a történészeknek annyi hasznot ígérő szótárszerkesztő munkára. S csak akkor, a szóhasználat ismeretének e szerény, de alapvető szintjét elérve teremthetjük meg az egyetlen olyan történelmet, amely korunkhoz illő, azt, amelyről Fernand Braudel az Annales hasábjain írta, hogy „a történelem csak n dimenzióban fogható fel". 22 1937, 225-227. 1. 23 1935, 71-72. 1. 21 1936, 590-591. 1.
