Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Turóczi Károly kandidátusi disszertációjának vitájáról (Glatz Ferenc) 1293

KRÓNIKA 1295 gálását tette volna szükségessé. Erre sem Bethlen, sem Teleki, sem Horthy nem volt hajlandó. Ennek az ún. félliberális konzervatív csoportnak azért is kellene sokoldalú bírálatát adni, mert a 30-as évek végének gazdasági, szociális problémáira a megoldást a totális fasizmusban keresők ellen a 20-as évek uralmi formáit és módszereit védelmezni — „kevés sikert érő vállalkozás" volt. S hogy nemcsak félliberális—konzervatív erőkről van itt szó, hanem negatív értelemben többről, azt bizonyítja, hogy az ezt az irányzatot támogató, illetve képviselő parlamenti csoport ,.minden további nélkül" megszavazta 1939 elején a fasiszta törvényeket. Végül két kisebb hiányosságot említett meg. A szerző — mondotta — túl szűken értelmezi a belpolitikát, s lényegében csak a kormányzati mechanizmusra, a parlamenti csoportosulásokra vonatkoztatja azt. Igen ritkán tér ki a társadalmi osztályok, rétegek kérdéseire. Emellett joggal lehet hiányolni, hogy a szerző nem ad végül is egységes szempontú értékelést az Imrédy-kormányról, s olyan összegezést, mely mérlegre tenné, hogy a kormány tevékenysége mennyire nyomta rá bélyegét a további évek politikájára is. Mind Kónya Sándor, mind Korom Mihály javasolta a Bizottságnak, hogy fogadja el az értekezést. Sipos Péter hozzászólásában méltatta a dolgozat érdemeit, majd forráskezelési, szerkezeti kérdésekről, néhány mozzanat megítéléséről szólt. Igen fontosnak tartotta, hogy a kortársak véleményének idézésénél tekintettel legyünk az ü'ó és a jellemzett személy viszonyára, s hogy az adott irat vagy kiadvány mikor, milyen helyzetben, milyen céllal íródott. E téren sajnos a szerző többször is hibázott. Amellett, hogy szükségesnek tartja e források alapos értékelését, hiányolja a külpolitikára vonatkozó forrásanyagok feldolgozását, s a már elérhető egyéb forrásoknak (perek stb.) felhasználását. Szerkezetileg kifogásolható, hogy az Imrédy-kormány tevékenysége közben elemez olyan törvényeket is, melyeket még a Darányi-kormány idején hoztak (pl. első zsidó-törvény). Imrédy megítélésével kapcsolatban valóban az uralkodó osztályon belüli harcból kell kiindulni. Helyes, hogy a szerző lényegében két csoportot különböztet meg, a Bethlen-garnitúrát, a nagybirtokra, a nagytőkére támaszkodó csoportot, másfelől az úri középosztály különböző árnyalatait1 tömörítő totális fasiszta jellegű csoportot. Az ilyen vizsgálatnál azonban a differenciálásban tovább kell lépnünk, mert pl. így nem tudjuk megmagyarázni, hogy a disszidálás során 1938 novemberében a Bethlen-csoport mellett miért vonult ki a kormánypártból a Gömbös-hívők jelentős része. Sőt, mint tudjuk, éppen ezek voltak a kezdeményezők. Itt tekintetbe kell venni pl. a személyi viszonyokat is, s azt, hogy mindinkább felmerült az őrségváltás lehetősége, az a kérdés, hogy ki örökölje az arisztokráciától és a finánctőkétől elhódított vagy elhódítandó pozíciókat. Imrédy „fejlődéséről" megjegyezte, hogy Imrédy egyrészt át akarta menteni a magyar uralkodó osztályokat egy olyan új Európába, ahol elképzelése szerint a hitleri hegemónia fog érvényesülni. Másrészt viszont ki akarta építeni a „sajátos, önálló magyar fasizmust", mely mintegy konkurrens fasizmusként léteznék a német és az olasz mellett. 1938 őszén az olaszországi és németországi látogatás után, valamint a német — olasz viszony alakulásának felmérése nyomán, Imrédy már úgy látta, hogy a magyar fasizmusnak sokkal többet kell átvennie az olasz, de elsősorban a német fasizmus gyakorlatából. Ugyanakkor meg kell őrizni a sajátos magyar színezetet. Sipos Péter végül Imrédy bukásában jelentős szerepet tulajdonít Horthynak, aki természetesen nem akarta, hogy miniszterelnöke mind nagyobb hatalmat ragadjon magához, s hogy diktatúrára törhessen. Mindehhez hozzájárult a nemzetközi helyzet alakulása is. Tilkovszky Lóránt kandidátus is a disszertáció eredményeinek kiemelésével kezdte hozzászólását, majd a belpolitika-történeti kutatás nehézségeiről, a problémák szétfolyó, sokfelé ágazó voltáról, a rendelkezésre álló forrásanyag esetlegességéről szólt. A munka erényei közé sorolta, hogy az Imrédy-kormány politikájában a bel- és külpolitikai összefüggéseket igyekszik feltárni, s hogy felvázolni törekszik Imrédy gondolkodásának alakulását. Kritikai észrevételeket elsősorban az 1938 őszi, 1939 eleji időszakra vonatkozóan tett. A disszertáció joggal hansúlyozza, hogy a miniszterelnök parlamenti bukása a Horthy-korszak történetében egyedülálló jelenség. Helyes lett volna azonban rámutatni, hogy a kormánypárt uralmi helyzetének kontinuitására épült rendszerben eleve kizárt egy parlamenti váltógazdaság, az ellenzék kormányra kerülésének lehetősége. Imrédyt nem követhette Bethlen, ennek kül- és belpolitikai szempontból sem volt realitása. Horthy állásfoglalása az volt, hogy továbbra is a Gömbös—Darányi—Imrédy-féle „németbarát és reformpolitikai" vonalat kell folytatni. Imrédy ellenzékének Bethlen körüli szerveződésót német részről erélyes tiltakozással fogadták; egységesülési törekvésüket a belpolitikai intézkedések és reformok kérdésében mutatkozó megosztottságuk akadályozta, s jellemző módon a tervezett ún. nemzeti koncentrációs kormányba a szociáldemokratákat nem kívánták bevenni. 28*