Századok – 1968

Történeti irodalom - Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé (1911–1914). (Ism. S. Vince Edit) 1165

TÖRTÉNETJ JRODALO.M 1171 bomlottak. Ez a folyamat már önmagában is érzékelteti, hogy a helyes állásfoglalás kimunkálása nem volt egyszerű. Jemnitz könyvének gazdag anyaga bebizonyítja, hogy az imperializmus korának bonyolult problémáira a II. Internacionálé nem tudott helyes választ találni, ez a feladat — csekély kivétellel — valamennyi párt, valamennyi irányzat erejét meghaladta. Amikor eldördült Szarajevóban a végzetes pisztolylövés, a Bázelben még oly lelkes és tettrekész Internacionálé élén elbizonytalanodott, akciókra képtelen vezető gárda állott. Szinte megmagyarázhatatlan az a naivitás ós eltompultság, amellyel az európai szociáldemokrácia vezetői a merényletre reagáltak. A szocialista sajtó elítélte az erőszakot — mint ahogyan általában az anarchista tetteket —, de senki sem jelezte a közelgő katasztrófát. A merénylet okainak elemzése során ismét kiviláglott az Internacionálé pártjainak megosztottsága. A német szociáldemokrata párt balszárnya és centruma, az osztrák párt és a francia szocialista balszárny a merényletért a bécsi kormány bűnös politikáját tette felelőssé. A revizionisták megnyilvánulásaiban azonban már tükröződött a nagyhatalmak egymással szemben álló politikája. A német revizionisták a nagyszerb irredentát támadták ós trialista elképzeléseknek adtak hangot, a francia szocialista párt jobbszárnya viszont szembefordult a Monarchiával, és a balkáni népek felszabadulását támogatta. Az Internacionálé pártjainak nagy próbatételére akkor került sor, amikor a sajtóban megjelent a Monarchia kormányának ultimátuma. Ez volt az a pillanat, amikor a szocialista pártok mégiscsak felismerték a világháború közeledtét. Ekkor — internacionalista kötelességüknek eleget téve — a hivatalos pártorgánumok felemelték tiltakozó szavukat a háború ellen, és „saját" kormányuk felelősségót is hangsúlyozták a konfliktus előidézésében. A centrális helyzetet betöltő Osztrák-Magyar Monarchia és Németország szociáldemokrata pártjain sok múlott ebben az órában: a háborúellenes tömegmozgalmak megszervezése és irányítása további, nemzetközi méretű békemozgalom kiindulópontjává vált volna. E kényes helyzetben azonban a központi hatalmak szociáldemokráciája akcióképtelennek bizonyult — megmaradt a háborúellenesség puszta deklarálásánál, pozitív lépéseket nem kezdeményezett. Jemnitz János könyvének adatai alapján joggal jut az olvasó arra a következtetésre, hogy a német és az osztrák-magyar szociáldemokrácia vezetői rosszabbnak látták a helyzetet a valóságosnál. Igaz, Berlin ós Bécs utcáin ekkor már soviniszta jelszavakkal tüntettek, de július utolsó napjaiban még nem uralták egyedül az utcát. Berlinben megmozdult a bókét követelő proletariátus is, Párizsban 10 000 főnyi munkástömeg lépett fel a háború ellen. Olaszországban a „vörös hét" forradalmi megmozdulásai bizonyították, hogy a béke erőinek nagy tartalékai vannak. A német—osztrák-magyar szociáldemokrácia azonban úgy látta, hogy a soviniszta hullámot nem tartóztathatja fel. Bizonytalankodása, passzivitása maga is hozzájárult ahhoz, hogy a háború hívei megerősödjenek. A lavina ekkor már megindult: a pártok lassan maguk is alkalmazkodtak a nacionalista igényekhez. A központi hatalmak szociáldemokrata pártjai július végén már soviniszta szellemű pacifizmust hirdettek: óva intették Szerbiát, hogy a fenyegető túlerővel szembehelyezkedjék. Az a tény, hogy a központi hatalmak pártjainak revizionistái és centrumának jobbszárnya (Scheidemann) szakított az internacionalizmus alapelveivel, megfékezte és elbizonytalanította a balcentrum és a balszárny híveit nemcsak Németországban, hanem a többi európai országban is. Lassankint sokak bizalma megingott a proletármozgalom nemzetközi összefogásának lehetőségében — maga Jaurès is kételkedett már. A jobboldal ugyanakkor tág teret nyert az agitációra és a cselekvésre. Hervé pl. már július 29-én honvédő álláspontra helyezkedett. A kapitalizmussal majd a háború után számolunk — hangoztatta —, most azonban a „nemzeti védelem" erősítése a feladat. Südekum — a német revizionisták egyik fő képviselője — ennél jóval tovább ment: titkos kihallgatáson biztosította a német militarista kormányt a szociáldemokrácia teljes passzivitásáról a háború megindítása esetén. Hosszú halogatás után mégis csak sor került egy utolsó kísérletre: a II. Internacionálé pártjai július 28 — 29-re összehívták a Nemzetközi Szocialista Iroda ülését, a lehetséges tennivalók megvitatására. Ez a vita is az Internacionálé teljes meghátrálásáról tett tanúságot. Az előadó, Victor Adler nyíltan bejelentette: a háborús úszítással, a soviniszta hullámmal szemben a pártok teljesen tehetetlenek — a béke védelmében szervezett tüntetések pedig csak egy eredményt hozhatnak: a szociáldemokrata pártok megsemmisítését. Ismét felelevenedett az általános sztrájkkal kapcsolatos, évtizedes meddő vita — ismét elhangzottak érvek mellette is, ellene is —, a Szocialista Iroda pedig csak egy nagygyűléssel, békeszólamok hangoztatásával tett hitet a béke mellett.