Századok – 1968

Történeti irodalom - Sik Endre „Próbaévek" és „Egy diplomata feljegyzései" c. emlékiratairól (Ism. Ságvári Ágnes) 1163

1164 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 Mindkét könyv forradalmi időszaknak állít emléket. Az első a forradalmi intézkedések és történések távol-keleti kihatását, a társadalmi erőviszonyok változását és a fiatal szovjet rendszernek a kettőshatalom elemeit mutató berendezkedését vázolja fel annak a volt hadifogolynak a tollával, aki tiszti lágerben, nyelvtanárként, esekista vonatbiztosítóként, újságíró és pártmunkás minőségben, majd a forradalmi törvényszék elnöki székében töltötte el a forradalmár „próbaéveit". Sík Endre 1946-ban már tapasztalatokban gazdagon érkezik Magyarországra, ahol azonban mindenekelőtt a szó szoros értelmében az újrakezdés nehézségeivel kellett megküzdenie. Nemcsak fizikai elhelyezkedése okozott gondot (nincs lakása), de rá kellett döbbennie, hogy barátait is újra kell megismernie. Számot kellett vetnie azzal, hogy az ő és a valamikor hozzá közelállóknak a magyarországi ellenforradalom korlátolt, provinciális fasizmussal fertőzött felfogása közt milyen óriási távolság feszült. Hivatali vonalon pedig hosszú időbe telt, míg a nemzetközi fórumokon elismert szocialista diplomata egyáltalán diplomáciai besorolást kapott a külügyminisztérium státuszába. A két könyv cselekményei egymástól távoleső korban, más-más földrajzi környezetben, eltérő társadalmi feltételek között játszódnak le. Az egyiké: az I. világháborút követő forradalmi években, a másiké a II. világháborúból kinőtt antifasiszta koalíció és újtípusú népi demokratikus fordulat időszakában. Az egyik a forradalmi központtól távoleső, de vele egységet alkotó Szibériában, a másik: a világ minden reakciós törekvését támogató amerikai kormányzat székhelyén. Az egyik könyv írója az induló, szovjet élet iskoláját járó fiatal kommunista, a másiké: a szovjet diplomácia tekintélyére és hagyományaira támaszkodó tapasztalt politikus. Mégis, ezen önéletrajzi írások olvasásakor szembeötlik néhány pálhuzamos momentum, amelyeknek együttes tárgyalása aláhúzza a könyvek közös mondanivalóját. A két mű legmaradandóbb értéke a kommunista mozgalmat alapító és azt eszmeáramlatból államalkotó erővé formáló nemzedék megjelenítése. A századfordulón született irányzatok: szociáldemokrácia, pacifizmus, sovinizmus, polgári radikalizmus a követendő utak sokféleségét tárták a magyar értelmiség elé. Hogy melyik utat választották végülis a könyvben felsorakoztatott tisztek, legénységi állományúak, tanítók, üzletemberek, tekintélytisztelő kispolgárok és a háborúból kiábrándult lázadók, azt nem egyszerűen az emberek társadalmi helyzete, hanem politikai hovatartozásuk, emberi kvalitásuk határozta meg. Akik közülük kommunisták lettek, nagy próbatételeket álltak ki: éhezést a frontokon, korrumpálási kísérleteket a hivatalokban, megfélelemlítést a gyakran változó megszállás idején. Elhárították maguktól a korlátlanul rendelkezésre álló hatalmi eszközök alkalmazásának csábításait. Ez a kommunistává érlelődött generáció maga is sokfelől verbuválódott, de egységes lett, még pedig anélkül, hogy tagjainak egyénisége elvesztette volna eleven, egyes vonásaiban vonzó, másokban taszító, de mindig markáns vonásait. Figyelemre méltó, hogy a mozgalom kezdeti szakaszának forradalmi romantikáját árasztó „Próbaévek" utolsó fejezete a Vörös Professzorképzőbe vezeti el az olvasót, ahol a komoly felvételi feltételeknek megfelelt forradalmárok a szigorú tanfegyelmet betartva készültek a vörös specialisták hivatásával járó szakismeretek elsajátítására. Sík Endre másik könyve már — képletesen szólva — a vizsgáról szól. Arról, hogy ez a nagy generáció hogyan váltotta be a hozzáfűzött reményeket; mint szakemberek, forradalmárok tudtak-e maradni, tudták-e tapasztalataikat -az új feltételek között, a népi demokratikus fejlődés érdekében kamatoztatni? A „diplomata feljegyzései" arról győztek meg bennünket, hogy a kitűzött célt el tudták érni. Tevékenységük nagyban hozzájárult a „fordulat évének" és a szocialista építésnek a sikereihez. Másik, mindkét könyvet átfogó tanulság, hogy a kommunista mozgalmat elsősorban humánus erkölcsi céljai, dinamizmusa teszi vonzóvá az adott ország lakosai között. Annak leírása, hogy a kommunista politikát gyakran egyszerűen a képviselői iránt megnyilvánuló rokonszenv vitte előre, érv amellett, hogy hatalmon levő párt, de kiváltkép hatalomért küzdő párt nem lehet meg a szimpatizánsok széles köre nélkül. Érdekes egybevetni a kót átmeneti, ha úgy tetszik, kettőshatalom sorsát. Ismeretes, hogy a Távol-keleti Köztásaság „puffer" ütköző állam volt, amelyet a szovjet hatalom tudatosan épített ki egyrészt a távol-keleti japán agresszió semlegesítésére, másrészt a kormányzat révén külkereskedelmi, helyenként diplomáciai kapcsolatok teremtésére. A Köztársaságot belső erőviszonyai nem tették éretté a szovjet rendszerre. Élén bolsevikekből, mensevikekből, eszerekből és egyes kadet csoportokból álló koalíciós kormányzat állt, amely önálló valutagazdálkodást, kezdeményező külpolitikai tevékenységet folytatott. Az ellenfél abban reménykedett, hogy Szibériában az „átmeneti hatalmat" kihasználva megveti a lábát és a helyi hatalom birtokában nyomulhat be a szovjet állam központi testületeibe. Másik oldalról pedig az volt a cél, hogy az e területről kiinduló