Századok – 1968
Közlemények - Földes Éva: Művelődéstörténeti és történelem-pszichológiai problémák Robert Mandrou munkásságában. 1026
1032 FÖLDES ÉVA plein de bruit et de fureur") iskolai leegyszerűsítését" (i. m. 301.1.). A politikai történetnek — véli Mandrou — integrálódnia kell abba az általános történetbe, amely új kutatási szempontok érvényesítésével, új források feltárásával, történetpszichológiai bázison kialakul. A több évszázadon át meggyökeresedett hagyományokkal mindenütt egyaránt nehéz harcbaszállni. Mandrou könyvének címlapját, mint sok-sok elődjéét, ugyancsak XIV. Lajos lovasportréja díszíti. De az általa bemutatott vagy számos vopatkozásban egyelőre még csak bemutatni kívánt XVII. század már nem csak, nem elsősorban „XIV. Lajos százada", hanem az a világ — az a gazdasági, társadalmi kulturális közeg —, amelyben a XVII. és XVIII. század köznapi embere élt, küszködött, alkotott. E közeg körvonalai már sok vonatkozásban kialakultak, világosak, de még mindig hiányzik belőle a maga teljességében a történelem alkotója: a mindennapi ember. Már közelebb jutottunk múltbeli házának, ruházatának, táplálkozásmódjának, munkaeszközeinek megismeréséhez, de alig-alig ismerjük gondolatvilágát. Mandrounak erre irányuló kutatása, vizsgálódása sokban rokon azzal a törekvéssel, amely az emberi élet teljességének érzékeltetésére törekvő marxista művelődéstörténetnek is egyik fő problémája. Ehhez lehet jelentős lépés a történelmi pszichológia alkalmazása. A történelmi pszichológia azonban nem spekulatív pszichologizálás, hanem széles, sajátos forrásbázison alapuló tudomány, s a nehézségek fő forrása, — mint erre Mandrou az általa tárgyalt korral kapcsolatban is utal — a forrásanyag hiányossága, egyenetlensége s a meglevő forrásanyag részleges, nem egy esetben teljes feltáratlansága. Mandrou — mint előző munkájában — itt is hangsúlyozza, hogy az embert legközvetlenebbül érintő nevelés és oktatás történetében rengeteg — ebben a korban is — a fehér folt. ,,Az a terület, ahol a történetkutatás a legtöbb feltáratlan tartalékkal rendelkezik, az oktatás és a nevelés területe", — állapítja meg (i. m. 12. 1.). Nem kevesebb nehézséget jelent a történetíró számára a társadalmitörténeti pszichológiai kutatások elmaradottsága, pedig — véli Mandrou — ez lenne az a disciplina, amely leginkább hozzásegíthetne bennünket azoknak az állandó tényezőknek a tanulmányozásához, amelyek a múltat a jelenhez kapcsolják. De e két közvetlenül az emberrel foglalkozó tudományon kívül még számos olyan forráscsoport vár — a történettudomány területén is — feltárásra vagy újraértékelésre, amelyek mind közelebb vihetnének bennünket egy-egy korszak emberének, életkörülményeinek, gondolkodásmódjának, világképének, s ezen keresztül a kultúrtörténetének mind teljesebb megismeréséhez. A történetpszichológiai látásmód szükségképpen, mintegy természetesen elvezet az uralkodó kisebbség mellett az elnyomott többség — a széles népi tömegek — kultúrtörténete feltárásának igényéhez. Ez a törekvés, mind a források, mind pedig azok értékelése tekintetében, újabb nehézségeket hoz magával. „Mégsem lehet róla lemondani — hangsúlyozza a XVII. és XVIII. századdal kapcsolatban is Mandrou —, hiszen itt tíz francia közül kilencnek az életéről, sorsáról van szó" (i. m. 139. 1.), „azokról a kisemmizett rétegekről, akik kevés írott tanúságot hagytak hátra és mindazonáltal a legnagyobb nyomást gyakorolták a demográfiai görbére" (i. m. 237. 1.).