Századok – 1967
Tanulmányok - Szekeres József: Az 1940. évi általános bányászsztrájk története 82
90 SZEKERES JÓZSEF kényszerítve munkásaikat saját bányatelepi boltjukban való vásárlásra.1 9 Egy ajkai helyzetjelentés szerint a munkások arról panaszkodnak, hogy ,, . . . keresetükből megélni nem tudnak, mert az élelmiszerárak 50— 100%-kal emelkedtek".2 0 A várpalotai Unió bányamunkásai szökéssel próbáltak javítani sorsukon. A bányaüzemben egyébként nem volt fürdő s így a több mint ezer bányász szénporosan, sárosan tért haza munkája után, a külszíni munkások és napszámosok 30—40 fillér órabért kaptak, ami 2,40 — 3,20 pengős napi keresetnek felelt meg. A szakmunkások munkabére napi 5 pengő körül alakult. Az élelmiszerárak viszont a környékbeli nagyszámú hadiüzem és katonaság igényei miatt magasra emelkedtek. így a munkások tömegesen szöktek el az üzemből. A környékbeli falvakban lakókat az üzemi katonai parancsnok segítségével próbálták elfogni és munkahelyükre visszakényszeríteni, ahol még elzárás-büntetésben is részesültek. Azonban a szökések száma nem csökkent.21 A tatabányai üzemi katonai parancsnok 1940 őszi helyzetjelentéseiben a kisfizetésű munkások körében mutatkozó nyugtalanságról számolt be, hangoztatva, hogy a drágasági hullám miatt már alig képesek megélni. Rámutatott arra is, hogy a háborús események miatt bevonultatott munkások családjainak kiutalt segélyekből — feleség után 12, gyermek után 8 pengő egy hónapra — legfeljebb csak nyomorogni lehet. Az ilyen családok kényszerűségből minden nélkülözhető holmijukat eladták vagy elzálogosították, és amikor a leszereltek hazajöttek, a család már annyira eladósodott, hogy a törlesztés és a megélhetés a csekély keresetből már nem volt lehetséges. Különösen súlyosan érintette a tatabányai munkásokat a lakáskérdés megoldatlansága. À bányatulajdonos Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) az 1920-as években, munkástörzsgárda biztosítása céljából mintegy 6000 munkáslakást építtetett, de 1940-ben a munkások száma már meghaladta a 10 000 főt. Az új munkások nagyrésze azonban már családos ember volt, akik a környékbeli falvakban, mosókonyhákban és fáskamrákban kényszerültek családjukkal együtt meghúzódni. A telepen 8 —10 személy is összezsúfolódott 25 — 30 m2 alapterületű lakásokban. Ilyen körülmények között a lakbéruzsora, semmitől sem korlátozva, virágzott s a munkásfizetések 30—40%-át nyelte el. „Éppenséggel nem csodálható — írta egyik jelentésében az üzemi katonai parancsnok —, ha a munkásság azt látva, hogy gyermekeit nemcsak megfelelően élelmezni nem tudja, hanem lehetetlen egészségügyi körülmények között is nő fel, mozgolódni kezd és elégedetlen."22 Néhány dokumentum fennmaradt arra vonatkozóan is, hogyan bántak el a bánya vezetők a panasztevőkkel vagy a hozzájuk forduló segélykérőkkel. 1940. május 7-én a dorogi bányaigazgatónál öt vájár jelentkezett és elpanaszolták, hogy Reimann-aknai munkahelyükön az a szokás, hogy a hónap végén összegezik a teljesítményeket és állapítják meg a kereseteket. Ha az aknavezetők úgy vélik, hogy némelyeknek túl magas kereset jött ki, akkor az előre megállapított bérű szakmánymunkák helyett más, alacsonyabb bérezésű munkát számolnak el, mint amilyent végeztek. Másnap az érintett munkavezetők jelenlétében újból kihallgatta az igazgató a panaszosokat: „Kölcsönös 19 Pap József interpellációja. Képviselőházi Napló 1939 —1944. 4. köt. 396 — 398. 1. 20 PIA. Törzsanyag A. XIX. 3. 1. 1939. 4. 21 OL. Budapesti Bányakapitányság 5256/1940. 22 Hadtörténelmi Intézet Levéltára (HIL), Vezérkari Főnökség (VKF) iratai Ein. 1. 5112/1940.
