Századok – 1967
Történeti irodalom - Nuntiaturberichte aus Deutschland nebst ergänzenden Aktenstücken. Erste Abteilung 1533–1559 (Ism. Mályusz Elemér) 733
728 TÖRTÉNETI IRODALOM 733 NUNTIATURBERICHTE AUS DEUTSCHLAND NEBST ERGÄNZENDEN AKTENSTÜCKEN. ERSTE ABTEILUNG 1533-1559. 16. BAND. NUNTIATUR DES GIROLAMO MARTINENGO (1550—1554) Im Auftrage des Deutschen Historischen Instituts in Rom bearbeitet von Helmut Goetz (Tübingen, Max Niemeyer Verlag. 1965. XXVIII, 378 1.) NUNCIATURAJELENTÉSEK NÉMETORSZÁGBÓL KIEGÉSZÍTŐ AKTÁKKAL 1550—1554 A kötet oly forráskiadó vállalkozásnak a legfrissebb terméke, amely valaha minden historikus számára fogalmat jelentett. Ez a körülmény indokolja, hogy előbb magáról a sorozatról emlékezzünk meg. A múlt század utolsó évtizedében a reformáció és az ellenreformáció korában működő pápai követek jelentéseinek kiadására három tekintélyes és gazdag anyagi forrásokkal rendelkező tudományos intézmény vállalkozott: a római német — akkor még porosz — történeti intézet, az ugyanottani hasonló osztrák intézet, végül a német katolikus történészek társadalmi szervezete, a Görres-Gesellschaft. Az 1888-ban alapított porosz intézet megkésve jelentette ugyan be igényét, hogy részt kíván vállalni a XVl. századi jelentések publikálásában, s ezért, mint a szemtanú Fraknói Vilmos mondja, „hosszas tárgyalásokra" volt szükség, amíg a „konfliktus" elsimult (Századok 26 [1892] 412. 1.), de elhatározását végül is keresztül vitte. A megállapodás értelmében a XVI. századon a poroszok oly módon osztoztak meg az osztrákokkal, hogy a nagyobb részt maguknak biztosították. Vállalták ugyanis az 1533 —1559, valamint 1572—1585 közt írott jelentések kiadását, s így partnereikre az 1560—1572 évkör anyagának gondozása maradt. Nagy apparátussal fogtak a munkához, s gyors ütemben bocsátották közre mintaszerű pontossággal készült köteteiket. Az első kettőt egyetlen évben, 1892-ben, míg az osztrákok a magukéval 1897-ben mutatkoztak be. A német intézet buzgalma azonban hamarosan alább hagyott: 1912-ig az első sorozatból 12, a harmadikból pedig összesen 5 kötet jelent meg. Még jellemzőbb, hogy a két világháború között egyetlenegy sem látott napvilágot. Ha a jelenség magyarázatát keressük, elsősorban arra gondolhatunk, hogy a pápai követek jelentései érdekesség dolgában nem mérkőzhetnek a velencei diplomatákéival. Velence sokoldalú és teljes képet igyekezett szerezni az egyes országokról, követei útján tehát a szó szoros értelmében mindenről alaposan törekedett tájékozódni. Nem csak egyes eseményekről, hanem az ország egész állapotáról. A hazatérő követek vég jelentésükben kötelességszerűen — és hagyománnyá válóan — adtak keresztmetszetet az országról, ahol működtek. A külkereskedelmi viszonyokról csakúgy, mint az állam bevételi forrásairól, az egyes társadalmi rétegek magatartásáról, életmódjáról nem kevésbé, mint az uralkodó egyéniségéről és környezetéről, vagy a közhangulatról és a gazdasági viszonyokról, a katonaságról és a politikai törekvésekről. A mai történetkutató számára ezek a jelentések, éppen mert a valóság megismerését tűzték maguk elé feladatul, elsőrendű forrásanyagot jelentenek, nem csodálható tehát, hogy Ranke óta a történettudomány érdeme szerint meg is becsüli. Eltérően a velencei diplomatáktól a nunciusok eleve nem törekedtek a viszonyok hasonlóan sokoldalú jellemzésére. A pápai politika római irányítóit nyilvánvalóan nem érdekelték oly mértékben az egyes államok társadalmi viszonyai, mint Velencét, bár a nunciusi jelentések éppen nem korlátozódtak az egyházi élet jelenségeinek regisztrálására. Abban, hogy mégis mellőzték ezeket, a történészeket elfogó csalódottság érzése mellett nagy mórtékben közrejátszhatott a közérdeklődés elfordulása a diplomáciai akcióktól, a gyökeres szakítás a felfogással, hogy a politikai események részletező leírását kéli a történetírói tevékenység feladatának tekinteni. Történetkutatók és olvasóközönség tapogatózva, egymással össze is ütközve kereshették a jövő történetszemlélete felé vezető utat, a negatívumban azonban, úgy látszik, egyet értettek: minél többre van szükség a gazdasági-társadalmi és szellemi fejlődés érzékeltetéséből az egykor kizárólagos politikai történet háttérbe szorítása árán. A Nuntiaturberichte-sorozat két világháború közti stagnálása nem annak a jele tehát, hogy az akkori fiatal szakembereket felkészültségük hiányossága akadályozta elődeik követésében, hanem érdeklődésük megváltozása ösztönzött újabb problémakörök keresésére. Ezek szerint ha a második világháború után a nunciusi jelentések kiadása ismét megindult, ebben a jelenségben a közérdeklődés visszafordulásának jelét lássuk î A
