Századok – 1967
Közlemények - Sipos Péter–Stier Miklós–Vida István: Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének összetételében 1931–1939 602 - Stier Miklós ld. Sipos Péter 602 - Vida István ld. Sipos Péter 602
614 SIPOS PÉTER—STIER MIKLÓS—VIDA ISTVÁN mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a párt egy jelentős része, az ún. Centrum1 6 szembekerült a miniszterelnök politikájával, különösen pedig a Marton-fél'e totális fasiszta NEP-szervezési akcióval. A szélsőjobboldal pedig mindinkább elégedetlenné vált a kompromisszumokra kényszerülő Gömbössel, s ily módon az óv őszére, különösen pedig Darányi miniszterelnök időszakában, a párton belüli frakciók harca erősen kiéleződött. Lényegében nem változott a helyzet Imrédy miniszterelnöksége idején sem, sőt 1938 őszére — amikor Imrédy újabb kísérletet tett a totális fasiszta diktatúra bevezetésére — kulminált a párton belüli küzdelem, s ez a kormánypárt szakadását eredményezte. 1938 november végén összesen 62 képviselő kilépett a Nemzeti Egység Pártjából, s ennek következtében lényegesen megváltozott a párt politikai összetétele.17 Az elhalálozások és korábbi kilépések következtében 22 főre apadt Bethlen-csoportból 16-an disszidáltak, közülük négyen: Görgey István, Hegedűs Kálmán, Holitscher Károly és Kenéz Béla (a finánctőkével a legszorosabb kapcsolatban álló képviselők) a Bethlen körül tömörülő pártonkívüliek számát gyarapították. A többiek a disszidensek konzervatívabb elemeit tömörítő Sztranyavszky-Kornis csoporthoz csatlakoztak. Kilépett velük együtt a kormánypárt jobboldalának jelentős része is, közöttük olyan prominens elemek, mint Lázár Andor, Tahy László, Vógváry József, Halla Aurél és Bánsághy György. Ezek részben Sztranyavszkyékat követték, részben pedig Bornemissza Géza és Mikecz Ödön vezetésével önálló alakulatot képeztek. A disszidensek harmadik rétege, amely az agrárcsoportból és az ún. „mocsárból" verbuválódott, néhány kivétellel az előbb említett csoportosulásokhoz csapódott. Különös színezetet adott az egész kilépési akciónak az a tény, hogy élén Sztranyavszky Sándor és Bornemissza Géza állottak, akiknek Imrédyvel személyes nézeteltéréseik voltak. Ügy véljük azonban, ez nem ad elegendő magyarázatot arra, hogy miért követte őket a kormánypárt jelentős hányada. A választ abban foglalhatnók öszsze, hogy az adott pillanatban találkozott a különböző társadalmi szférákba tartozó és eltérő politikai irányvonalat követő elemek érdeke Imrédy politikájának opponálásában.1 8 Féltek a miniszterelnök vonalvezetésének előre látható következményeitől: a hagyományos uralkodó osztályok fokozatos kiszorulását a politikai-kormányzati hatalom közvetlen gyakorlásából, különösen veszélyesnek tartották Imrédy kísérletét a nyilas demagógiával való versenyfutásra, s elégedetlenül szemlélték a rohamosan erősbödő német penetrációt. A kilépések történetében a kormánypárt — először az ellenforradalmi rendszer történetében— elvesztette abszolút többségét a képviselőházban, amenynyiben a 245 mandátumból csak 103-at vallhatott magáénak. Imrédy február közepén kénytelen volt átadni a helyét utódjának, gróf Teleki Pálnak. A kormánypárt zöme azonban nem bízott Telekiben és továbbra is elődjét tekintette vezérének. Az adott helyzetben viszont Imrédy nem fordulhatott nyíltan szembe a kormányzó feltétlen bizalmát élvező Telekivel, s ezért a nyílt összecsapás kierőszakolása helyett arra törekedett, hogy megszilárdítsa megingott pozícióit és tovább növelje táborát a kormánypártban. Imrédy még miniszterelnöksége idején mandátumhoz juttatta gróf Csáky Istvánt, Kunder Antalt, Kolozsvári-Borcsa Mihályt, Rátz Jenőt, valamint báró Vay Lászlót, és közvetlenül bukása után sikerült elérnie, hogy a párt felvegye tagjai sorába Milotay Istvánt, Rajniss Ferencet, Ulain Ferencet, Némethy Vilmost és Horváth Ferencet. Jelentős erőgyarapodást jelentett a szélsőjobboldal számára a kereszténypárt Csilléry-vezette fővárosi frakciójának egyesülése a kormánypárttal. A fúzió eredménye" A „Centrum" a kormánypártszélsőséges, „martonista" szárnyának működését kezdettől fogva helytelenítő, mérsékelt gondolkodású képviselőkhői alakult. Először csak bizalmas'tanácskozások, majd rendszeresített összejövetelek jelezték különállástlkat, 8 1936 májusának végére már a mintegy 70 főnyi frakció tagjai és a viharsarok között elvileg is megtörtént a szakítás. A Centrum tekintélyét növelte Kozma, Darányi és Eabinyi részvétele a különböző összejöveteleken (Esti Kurír, 1936. máj. 30. 5. 1.) A Centrum különállását bizonyítja még: OL. BM. VII. res. 1937— 6-szn. 169. cs. 'A disszidensek névsorátlásd: Magyarország Évkönyve. 1938. 23.1. "A disszidensek társadalmi összetétele a kövezetkezőképp alakult: Állami hivatalnok 18 Katonatiszt 4 Nagybirtokos 6 Középbirtokos 6 Bérlő 2 Mezőgazd.'érdekképv. vez. tisztv. 2 Gazdagparaszt 1 Tőkés érdeképv. vez. tiszt. 3 Iparos és kereskedő 1 Ügyvéd 10 Egyéb értelmiségi 9 "62
