Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

522 ARATÓ ENDRE a Crna-Gorával határos kelet-hercegovinai parasztság haladt. Az 1852. évi felkelést Montenegró fegyverrel és katonákkal támogatta, s a parasztok vezetőjét a fejedelem vajdává is kinevezte. Ez a nyílt beavatkozás robbantotta ki a Crna-gorai—török háborút, amelyben az oszmán túlerő győzelmet aratott. Csak Oroszország és Ausztria közbelépésére vonult vissza a Crna-Gorát kegyetlenül pusztító serçg és került sor az 1853. évi békeszerződés aláírására. A hercegovinai szláv parasztok egyébként szociális követeléseiken kívül az őket támogató Crna-Gorával való egyesülés mellett foglaltak állást, s így e mozgalomban antife.udális és nemzeti követelések fonódtak egybe. Négy évvel később, 1857-ben került sor az újabb felkelésre Kelet-Hercegovinában. Crna-Gora újból nyíltan támogatta délszláv testvéreit, s ez megint a portával való háborúhoz vezetett. 1858-ban az egyesült hercegovinai és montenegrói csapatok győzelmet arattak. A nagyhatalmak közbelépésére azután 1859-ben egy nemzetközi bizottság vonta meg a határt Crna-Gora éfs Törökország között, amely alapjában véve Montenegro állami függetlenségének elismerését jelentette. E határrendezés során Crna-Gora területe megnövekedett. Az 1858-as győzelem azonban a hercegovinai parasztság számára nem hozott kedvező változást, noha harcukat e terület horvát lakossága is támogatta. Ezek a mozgalmak néhány újabb felkeléssel együtt az 1875—78. évi hatalmas Bosznia-hercegovinai fegyveres küzdelem előzményét alkotják. Ebben a nagyarányú megmozdulásban az eddigiekhez képest fokozottabban kapcsolódtak össze a nemzeti és antifeudális célkitűzések. A felcseperedő délszláv kereskedő polgárság és polgári értelmiség ugyanis az élére állt a parasztmozgalomnak és a paraszti követelések mellett jelentős szerepet juttatott a nemzeti kívánságoknak. E kereskedőpolgárság számára a török uralom igen súlyos terheket jelentett és fejlődését nagymértékben akadályozta a portához hű adóbérlő és monopóliumokkal rendelkező, nálánál tehetősebb mohamedán polgárság. A felkelés először a dél-hercegovinai falvakban tört ki, majd ennek a megmozdulásnak hírére kibontakozott a fegyveres mozgalom Északnyugat-Boszniában is. Létrejött a felkelés főbizottsága is, amely széleskörű hálózattal, helyi csoportokkal, ill. megbízottakkal rendelkezett. Alakultak helyi bizottságok a határokon túl is: Szerbiában, Crna-Gorában és Horvátországban, s ezek a csoportok pénzzel, fegyverrel, lőszerrel támogatták a felkelőket és gondoskodtak a menekültekről. A felkelés e szervezőtevékenység nyomán az 1876-os esztendőben megerősödött és Közép-, valamint Kelet-Bosznián kívül az egész bosnyák tartományra kiterjedt. Ez utóbbi területeken ugyanis a lakosság többsége muzulmán volt, s a felkeléssel szemben a portát támogatta. E fegyveres küzdelemben megfigyelhető volt a különböző irányzatok harca is. A liberális csoport mellett volt egy demokratikus szárny, amelynek vezétője már a szocialista munkásmozgalommal állott kapcsolatban. A Bosznia-hercegovinai felkelés jelentős hatással volt az amúgyis állandó mozgásban levő bolgár helyzetre. A forradalmárok elérkezettnek látták az időt a fegyveres harc kirobbantására. Botev és Sztambolov az emigráció forradalmi erőinek egyesítésére bizottságot hozott létre, és e központi szervezet kezdeményezését a bulgáriai helyi csoportok támogatták. 1875 augusztusában összeült a közgyűlés, amely egy öttagú központi szervet alakított, s ebben Hriszto Botev is helyet foglalt. A közgyűlés legfontosabb határozata a felkelés megindítása volt. Ebből a célból Bulgáriába ún. apostolokat küldött.