Századok – 1967

Tanulmányok - Arató Endre: A külpolitika hatása a balkáni népek nemzeti-felszabadító mozgalmára a XIX. században 505

514 ARATÓ ENDRE szárazföldi csapatai az ottomán birodalomnak nyújtottak segítséget. Ezt pecsételte meg a Hünkiar-iszkeleszi szerződés 1833 júliusában, amely barátsági egyezmény volt Orosz- és Törökország között. A szerződő felek nyolc évi időtartamra védelmi szövetségre léptek egymással. A cár biztosította az oszmán birodalom sérthetetlenségét és ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a porta rendelkezésére bocsátja tengeri és szárazföldi erőit. Törökország viszont titkos cikkelyben arra vállalkozott, hogy a cár érdekében „elzárja a Dardanellákat, vagyis egyetlen külföldi hadihajót sem enged be oda, bármi kifogással jönnének is". E szerződés jelentős befolyást biztosított a cári Oroszországnak az ottomán birodalomban. Ugyanekkor utat nyitott olyan két évtizednek is, amikor a törökországi népek felszabadulásának ügye alig haladt előre. Az oszmán birodalom támogatása annak a hatalomnak a segítését jelentette, amely brutális uralma alatt tartotta a balkáni szláv, román és görög népek többségét. A cári Oroszország külpolitikája tehát — ezek az évtizedek is mutatják — a maga hódító céljait követte. Oroszország kiváltságos helyzete, amelyet a Hünkiar-iszkeleszi szerződés biztosított számára az oszmán birodalomban, a nyugati hatalmak, s főképpen a legerősebb vetélytárs, Anglia diplomáciai fellépése következtében nem maradhatott fenn sokáig. 1839-ben újból fellángolt a harc a porta és a hatalmas egyiptomi pasa között. Anglia ekkor elhatározta, hogy az 1833-as orosz— török szerződéssel szemben felveti az európai hatalmak közös akciójának gondolatát. S a kritikus pillanatban a nehéz helyzetben levő szultán nem csak Oroszországhoz, hanem az összes nagyhatalmakhoz fordult segítségért. 1840 júliusában Londonban Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország és Törökország képviselői egyezményt írtak alá, amelynek alapján a porta e hatalmak kollektív védelme alá helyezi magát. Ezt az egyezményt az 1841-es második londoni konvenció egészítette ki, amely elfogadva a török birodalom „ősi szabályát", és pedig azt, hogy a „Boszporusz tengerszoroson át vezető út állandóan zárva marad idegen hadihajók előtt mindaddig, amíg a porta békeállapotban van", bezárta az orosz hajóhadat a Fekete tengerre. Mindez az angol diplomácia nagy győzelme volt, s a Hünkiar-iszkeleszi szerződés „elsüllyedt" az 1841-es konvencióban. A cári diplomácia ezekután kísérletet tett arra, hogy a legerősebb konkurrenssel, Angliával egyezzék meg „Európa beteg embere", Törökország felosztásában. Ezek a tárgyalások azonban nem jártak eredménynyel, — az angol kormány hajlandó volt „Törökország pusztulása" esetén előzetes tárgyalásokba bocsátkozni Oroszországgal, de kitért minden olyan kötelezettség vállalása elől, amely a kezét megkötötte. Ezek a diplomáciai akciók, mégha elsősorban az oszmán birodalom közeledő „halálát" vették is tekintetbe, mégsem segítették elő annak szétesését, ami pedig a balkáni népek elsődleges érdeke volt. Sőt éppen ebben az időben folytatódott a tanzimat, az ottomán birodalom megmentése, az ország átalakítása reformok útján. Az ismertetett külpolitikai konstelláció, mégha a nagyhatalmak, mindenekelőtt a cári Oroszország számba is vették a birodalom felbomlását, mégis kedvezett ezeknèk a reformtörekvéseknek, amelyeknek jelentős képviselője a neves török diplomata, Resid pasa volt. A tanzimat kiinduló pontja az 1839. évi gülhanei hatti serif, amely enyhíteni kívánt a balkáni népekre nehezedő nyomáson. Kilátásba helyezte az oszmán birodalom minden lakójának élet- és vagyonbiztonságát, a mohamedánokkal való egyenjogúságot, vallásszabadságot, a méltányos adózás bevezetését, valamint a szabályszerű újoncozást, a katonai