Századok – 1967
Tanulmányok - Kristó Gyula: Anjou-kori krónikáink 457
470 KRISTÓ GYULA kalocsai érsek koronázta meg tiszteletteljesen. Krónikásunk — nehogy ez az aktus bárki szemében is törvénytelennek tűnjék —- rögtön megjegyzi: az esztergomi érseki szék akkor ugyanis nem volt betöltve.7 0 A feltétlenül minorita szerző Vencel-pártisága akkor érthető és értékelhető teljes súllyal, ha ismerjük a minoriták és más szérzetbeliek korabeli hivatalos álláspontját. Tudomásunk van arról, hogy VIII. Bonifác pápa ama nyilatkozatát, mely szerint a magyar királyi trón I. Károlyt és nem Vencelt illeti,7 1 a szerzetesek jelenlétében a székesfehérvári káptalan előtt István kalocsai érsek megbízásából kihirdették.7 2 Aligha képzelhető, hogy VIII. Bonifác eme állásfoglalásának híre ne jutott volna el a minoriták központjába, a budai kolostorba, ahol minorita szerzőnk dolgozott. A budai polgárok kiközösítésének leírása további bizonyítékul szolgál. A krónikás elmondja, hogy a távozó Miklós pápai legátus ,,valami okból" hipotézist? Az idősebb Vencel mégiscsak IV. Béla leányági unokája volt, míg Károly Róbert „csak" V. István szintén leányági dédunokája. Ha volt tendenciája — és kellett hogy legyen — az idősebb Vencel szerepeltetésének, az semmi esetre sem az Anjou Károly Róbert trónigényének — elvi — jogosságát szolgálta. Mert azzal, hogy Vencel lemond fia javára, nem fosztja meg uralmát a jogosság látszatától, azzal viszont, hogy a magyarok az idősebbik Vencelhez fordultak, aki közelebb állt az Árpádokhoz, még nőtt is fia uralmának — elvi — legalitása. Az a Mályusztól aláhúzott tény pedig, hogy szerzőnk hallgatással mellőzi III. Ándrás leányát és az ifjabb Vencellel kötött jegyességét, nagyon is természetes. A jegyesség befolyásolhatta és befolyásolta is a magyar előkelők állásfoglalását a trónutódlás kérdésében Vencel javára — 1301-ben, de semmi esetre sem lehetett legális jogalap Vencel uralmának igazolására Károly Róbert ellenében — 1307 — 1308-ban, amikor már ismeretes volt, hogy az egykor jogalapot jelentett jegyesség füstbe ment, és Vencel 1305-ben egy tescheni hercegnő férje lett. Különben is az egész 188. fejezet ellentmondani látszik Mályusz feltevésének. Ha a krónikás valóban az Anjou-ház- uralmának legalitását kívánta volna itt bizonyítani, akkor kevésbé valószínű, hogy a Mályusz által kikövetkeztetett logikai salto mortale-t választotta volna, hiszen sokkal célravezetőbb utak — s ami a lényeg: tények — mutatkoztak számára. Elég talán Károly Róbert 1301. évi koronázására utalni. Egy Anjou-párti (s valamikor 1330 táján élő és író) krónikás ennek megemlítését alkalmasint nem mellőzte volna, különösen nem, ha tudjuk — s erre újólag éppen Mályusz Elemér hívta fel a figyelmet —, hogy a „királyi oklevelek . . . Károly Róbert uralkodási éveit első koronázásától, 1301-től számították, ami . . . kifejezésre juttatta Vencel és Ottó királyságának jogtalanságát. . ." (Uo. 738. 1.) S hogy nem ezt az utat választotta a feltételezett Anjou-párti ferences provinciális (1330 táján — amikor a királyi'kancellária immár 30 éve őrölte az oklevelek eschatocollumában az 1301-es koronázás monoton zsolozsmáját), az talán nem rendjének tárgyilagos felfogásából következik, hanem — szerintünk — inkább a szerző Anjoupártiságának dogmája veendő revízió alá. 70 SRH I. köt. 480. 1. — Mályusz (Krónika-problémák, 737. 1.) is elismeri, hogy a szerző együtt érzett az 1301-ben Vencelt megkoronázó János kalocsai érsekkel. Sőt úgy véli, hogy a krónikásnak az esztergomi érsekség betöltetlenségéról szóló fiktív megjegyzése nyílt állásfoglalással ér fel: „A krónika tagadva Bicskei érsekségét, azonosította tehát magát az Endre-párti főpapokkal, kétségtelenül azért, mert igazolni kívánta eljárásukat." (Uo.) Nem is beszélve arról, hogy 1330 táján már az egész probléma aktualitását és politikai élét veszítette, csak azt említjük meg, hogy az érsekség betöltetlenségónek hangoztatása egyszerre látszik jelenteni Vencel megkoronázásának jogszerűségét, illetve a szerző Anjou-ellenességót [hisz a számára és még sokak számára nem létező Bicskei érsek nem is koronázhatta meg jogerősen Károly Róbertet (csak mint érdekességet említjük meg, hogy a Pozsonyi Krónikának a század közepén élő, nyilván Anjoupárti írója önálló interpoláció formájában megemlíti — mintegy polemizálva szerzőnkkel — Gergely „eleetus" nevét, SRH I. köt. 480. 1. 6. jegyzet)]. 71 Theiner: Vetera Monumenta Historica Hungáriám sacram illustrantia, I. köt. Róma. 1859. 404. 1. Az előzményekre ld. uo. 397—401. 1. 72 Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig, I. köt. Bpest. 1922. 32. 1. „Nekik tehát — mint az apostoli szék hű fiainak —» ezentúl kerülniök kellett Venczel királyt és annak párthíveit . . ." (Uo.)
