Századok – 1967

Krónika - Nemzetközi kollokvium a dunamenti országok 1938–1945 közti történetéről (Sz. Ormos Mária–Tilkovszky Loránt) 389

KRÓNIKA 397 ország ellen a háborút, 8-án a szovjet csapatok átlépték a határt, 9-re virradóan a népi fegyveres felkelés megdöntötte a kormányt s a Népfront kormánya bekapcsolódott a hitleri Németország elleni háborúba. A bolgár ellenállási mozgalom első szakasza a Szovjetunió elleni támadás nyomán vette kezdetét, s erre a fegyveres harc szervezése, a partizáncsapatok kialakítása, s széles támogató hálózat megszervezése volt a jellemző. Szomorú következményekre vezetett a bolgár ellenállás azon sajátos vonása, hogy egyrészt külföldi segítséget nem kapott, másrészt a királyi hadsereg csak az utolsó pillanatokban, s akkor is csak részben állt melléje. így felfegyverzését mindvégig nem lehetett kellő szinten biztosítani. Az ebből eredő súlyos veszteségeket csak részben ellensúlyozta a jó kiképzés és a fegyelem, amelyet az ellenállási mozgalmat vezető Bolgár Munkáspárt a partizánegységek soraiban megvalósított. Az 1943 januárban kezdődő második szakaszra az ellenállás nagymérvű kiterjedése és a szovjet győzelmek nyomták rá bélyegüket. A fegyveres akciók és szabotázsok száma rohamosan szaporodott, s ez lehetővé tette, hogy a harmadik szakasz elején, 1944 tavaszán, mint következő harci célt, a felkelést tűzzék ki. A partizán-mozgalom számos helyen megbénította a helyi adminisztrációt, a felkelő hadsereg létszáma 18 ezer főre nőtt. A párt augusztus 26-án kiadta a felkelés konkrét tervét. Ez utóbbi szeptember 6-án vette kezdetét és 9-én a monarcho-fasiszta rendszer megdöntéséhez vezetett. A sikerben szerepet játszott, hogy ekkorra a hadsereg részben demoralizálódott, részben a felkelők mellé állt. A lengyel referátum, H. Batowski munkája, a dunai ós balkáni államok magatartását vizsgálta a Lengyelország elleni német hadjárattal kapcsolatban, s rámutatott a német győzelem sorsukra gyakorolt befolyására. Megállapította, hogy a szlovák kormány a szlovák nép érzelmeivel ellentétben teljes mértékben a német akció mellett állt, míg a magyar kormány, Németországhoz fűződő szoros gazdasági kapcsolatai ellenére, igyekezett megőrizni egy bizonyos függetlenséget, s a németekkel való kollaborációt nem akarta a lengyelellenességig vagy a nyugat-ellenességig fejleszteni. Még nehezebb volt Románia helyzete, amelyet a Szovjetunió elleni szövetség fűzött Lengyelországhoz, és félt ezt a szövetséget elveszteni; de őt is szoros gazdasági szálak fűzték a német birodalomhoz, s attól tartott, hogy a német kívánságok elutasítása esetén a német kormány pártfogásába veszi a román-ellenes magyar revíziós politikát. Ebben a bonyolult helyzetben a román kormány egyre jobban német befolyás alá került, annál is inkább, mert a nyugati szövetségesek nem tudták a német törekvéseket ellensúlyozni. Jugoszláviában a lakosság szimpátiája csaknem teljes egészében Lengyelország mellett volt, a kormány azonban, a nemetek elégedetlenségét minden áron elkerülendő, óvakodott feladni a hivatalos semlegességet, és így Lengyelország érdekében nem mozdult meg. A bolgár kormány ezzel szemben nagy várakozással tekintett a lengyel-ellenes offenzíva elé, minthogy attól román- és jugoszláv-ellenes revíziós vágyainak fcözelebbkerülósét remélte. Görögország és Törökország volt a német invázió miatt a legnyugtalanabb, a cselekvés lehetőségétől azonban ők is meg voltak fosztva. Mindezek az államok semleges álláspontra helyezkedtek a Lengyelország elleni támadás idején, de ugyanakkor valamennyi kormány sietett titokban baráti gesztusokat tenni Lengyelország irányában. A német győzelmet nem kívánták, és nem akarták elveszteni nyugati kapcsolataikat. A jugoszláv és a görög kormány átengedte a Lengyelországnak szánt fegyverszállítmányokat, Románia átengedte a Lengyelországból menekített aranyat és egyéb értékeket, a magyar kormány megtagadta német egységek átengedését az országon, s valamennyi állam befogadta, illetve továbbsegítette a lengyel menekülteket. Az a körülmény, hogy Lengyelország a nyugati szövetségesektől semmiféle támogatást nem kapott, meggátolta ezeket az országokat a hathatósabb segítség nyújtásában, s arra kényszerítette őket, hogy óvakodjanak Németország haragját kiváltani. A német győzelem valamennyi ország helyzetét jelentősen rontotta; növelte függésüket, illetve veszélyeztetettségüket. Jugoszláv részről nem terjesztettek elő a fentebb ismertetettekhez hasonló átfogó jellegű referátumot; D. Biber felszólalása részletkérdést tárgyalt: a jugoszláviai német nemzeti kisebbség „gleichschaltolását", — amely azonban о vonatkozásban is általános érdekű délkelet-európai problémák felvetésére adott módot. A kollokvium második napirendi pontjához előterjesztett referátumok nyomán kibontakozott vita alkalmat adott arra, hogy egyik-másik referátum bővebb kifejtést is érdemlő részletei további megvilágítást nyerjenek. így G sima János, majd Gazsi József, akik a magyar referátum elkészítéséhez hadtörténeti vonatkozásban értékes segítséget nyújtottak, felszólalásaikban a magyar vezérkarnak a Horthy-rendszer háborús politikájában betöltött szerepét, illetve a magyarországi katonai ellenállás kérdéseit behatóbban fejtegethették. A vitában résztvevő román történészek hasonlóképpen megragadták az