Századok – 1967

Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288

292 TÖRTÉNETI IRODALOM sült olyan mértékben, ahogy ezt Eszláry feltételezi. Szinte semmit sem tudunk meg az alsóbb beosztású kúriai személyzetről, a kancelláriák Írnokainak származásáról, munkájáról, javadalmazásukról, szerepükről a király és a rendi erők küzdelmeiben, pedig a kérdések fontosságára már több történet-, ill. jogtörténetírónk rámutatott. A megyei intézmény tárgyalása nemkülönben sok hibát tartalmaz. Szerző szerint a vármegyék szervezetüket, hatáskörüket és működésüket tekintve sokat változtak a századok folyamán, de területi beosztásuk alig módosult (I: 159. 1.). — Ezek után joggal kérdezhetjük, hogyan értekezhetett Pesthy Frigyes már a múlt században az eltűnt vármegyékről. A megyei intézmény századeleji monográfusa, Gábor Gyula is utal arra, hogy változott a megyék területe. Szerző szerint a szolgabírói tisztség megjelenósévej szimúltán törtónt a megye járásokra (processus) osztása (í: 269. 1.). — Már Gábor Gyula rámutatott, hogy I. Lajos alatt a megye még osztatlan, egységes volt, a járásokra osztása csak később történt meg. Igaz, hogy ez utóbbi időpontját illetően a szakirodalom nem egységes (Gábor Gyula a XIV. század végére, Eckhart Ferenc a XV. század elejére datálja a járások keletkezését), de abban mindketten megegyeznek, hogy erre jóval a szolgabírói intézmény megjelenése után került sor. A járások száma — Eszláry véleményével (I: 269. 1.) szemben — nem volt mindig négy. Voltak 2, 3, 5 és 6 járásból álló megyék is. Később ennek megfelelően a szolgabírók száma is többnyire változott. A járásoknál kisebb igazgatási egységekről, a kerületekről vagy körökről (circulus) — élükön az alszolgabírák álltak — szintén megfeledkezik a szerző. A megyei tisztikar élén valóban többnyire egy főispánt és egy alispánt találunk (II: 226. 1.), de előfordult, hogy több megyének volt közös főispánja, vagy ugyanabban a megyében két főispán, két, három, sőt négy alispán is működött egyszerre. Az alispánnak, mint birtokos nemesnek — amennyiben szüksége volt rá — lehetősége volt arra, hogy familiárisai közül másodalispánt válasszon, később a XVII. századtól a másodalispánt is a megyei nemesség választotta, s rendszerint- megegyeztek az alispánnal, ki milyen ügyeket intézzen. A köznemesség ítélkezése 1526 után nem csupán a sedrián folyt (III: 185 —186. 1.), ismerünk alispáni ítélőszéket, szolgabírói ítélőszéket is, amelyek kisebb perértékű polgári perekben ítélkeztek. Szerző szerint a birtokos nemesség minden külön királyi beleegyezés nélkül bírói funkciókat gyakorolt azon ügyekben, amelyek a területén élő személyekét érintették (I: 234.1.). A gyakorlatban (különösen amikor a központi hatalom ereje lehanyatlott) erre valóban gyakran sor került. Altalános azonban nem volt ez a bírói kiváltság: a súlyosabb ügyekben (lopás, rablás, gyújtogatás stb.) a XIII. században a comes, később a megye ítélőszéke ítélkezett, a földesúr csak akkor, ha pallosjogot, vagy mint nevezték, „szabad ispánságot" kapott a királytól. Sem a szolgabírói intézmény tárgyalásánál, sem Erdély intézményeinek az ismertetésénél nem értesül az olvasó arról, hogy az erdélyi megyékben — már a XIV. században is — csak két szolgabíró működött. Úgyszintén nem említi szerző az erdélyi magyar megyék tisztikaránál, hogy itt az ispánokat és az alispánokat a vajda nevezte ki, de a szolgabírákat és a 4—4 esküdtet a vajdai közgyűlésen választották. Csak a XV. századtól kezdik választani a? erdélyi megyék vezető tisztviselőiket. Addig még külön közgyűlést sem tartottak, hanem a hét erdélyi megye a vajda elnöklete alatt együtt tartotta közgyűlését. A székelyek ispánja — a székelyeken kívül (I: 337.1.) — a XV. századig a szebeni hét széken kívül álló szász kerületek (Meggyes és Selyk, Beszterce és Barcaság) ispánja is volt. Hiányosnak tartjuk szerző értekezését az erdélyi bíráskodásról, különösen a vajdai bíráskodásról. Alig olvashatunk valamit a vajdai bíráskodás szervezetéről. Szerző nem különbözteti meg a vajdai bíráskodás három fajtáját (alvajdai ítélőszék, vajdai ítélőszék, congregatio generalis), nem szól a vajdától a királyi udvarba fellebbezett perekről (a XIV. században ezek itt is a vajda elé kerültek, a XV. században a personalis praesentia, ill. más udvari bíróságok elé). Eszláry nem ír a vajda oklevéladásáról, kancelláriája szervezetéről, ott a protonotáriusi és a secretariusi joghatóság alakulásáról; a Mohács előtti időszak hivatali fejlődéséről, majd a kialakuló fejedelmi kancellária okleveles gyakorlatáról stb., pedig Pécsi Anna, Janits Iván és Jakó Zsigmond vonatkozó munkájából bőséges anyagot meríthetett volna ezek tárgyalásához. Hiányoljuk a függetlenségi küzdelmek, főleg a Rákóczi-szabadságharc — magyarországi és erdélyi — államszervezetének ismertetését, a határőrvidék szervezetét, bíróságait, a kiváltságolt területek igazgatásának, joggyakorlatának a bemutatását, a katonai bíráskodás ismertetését stb. — ha szerző figyelembe vette volna a vonatkozó szakirodalmat, különösen Bónis György, Degré Alajos ós Varga Endre bíróság- és perjogtörténeti feldolgozását, mindezekre legalább röviden sort keríthetett volna. Nem találkozunk a munkában a mezővárosok jogi helyzetének beható vizsgálatával. Csizmadia Andor munkája főleg az egyházi mezővárosok szabad királyi városok jogállásáért folytatott küzdelmeit tárta fel. Pest és Buda szabad királyi városok XVII.