Századok – 1967

Történeti irodalom - A „legújabb magyar intézménytörténet” (Ism. Bertényi Iván) 288

290 TÖRTÉNETI IRODALOM terjedő bogumil eretnekség elleni harcot I. Lajos magyar király déli expanziós politikájának indokaként is felhasználta. A XV. században — a szerző által említett (II. 368. 1.) megmozdulások mellett — még számos eretnekmozgalmat ismerünk, tárgyalásukat joggal elvárhattuk volna. A Habsburgok abszolutisztikus, németesítő törekvéseivel szemben nem a nemesség volt a „nemzeti ellenállás egyedüli reprezentánsa" és „a magyar érdekek egyedüli védelmezője" (III: 9. 1.), hiszen Habsburg-ellenes küzdelmeinkben a parasztság, a hajdúk, a polgárság egyaránt részt vállaltak. Ezt más helyütt (pl. III: 334. 1.) szerző maga is így tárgyalja. A társadalmi ós gazdasági alapok háttérbe szorításán túlmenően nem érthetünk egyet szerzőnek müve előszavában kifejtett azon módszertani elvével sem, hogy a jogtörténet fő feladata nem a jogra vonatkozó régi dokumentumok felfedezése, hanem a már felfedezettek osztályozása, tisztán elkülönítve a közjogot, a magánjogot és a büntetőjogot. E felfogását Eszláry még egyszer hangsúlyozza, amikor a fontosabb forrásgyűjteményeket felsorolva (I: 180—182. 1.) kijelenti: az általa közölt bibliográfia csaknem teljes, s nincs több olyan felfedezetlen jogtörténeti dokumentum, amely módosítaná e tudományág bázisát. Más nem vár tehát a XX. század történészére, mint elvégezni az anyag tudományos feldolgozását (I: 182.1.). Nem beszélve most a szerző által nyújtott forrásfelsorolás hiányairól (hogy mást ne említsünk: hiányzik belőle pl. a Schwandtner-féle és a Szentpétery—Scriptores, a Veszprémi regeszták, a Zsigmondkori oklevéltár . . .) nap mind nap kerülnek elő oklevelek, iratok stb., amelyek egy-egy korszak társadalmi-gazdasági életéről, jogi helyzetéről alkotott képet komoly mértékben módosítják. Természetesen szó sincs arról, hogy az eddig ismert történeti dokumentumok feldolgozásának a fontosságát kétségbe vonnánk, de ugyanilyen fontosnak tartjuk az új, eddig ismeretlen források felkutatását, valamint a régen közölt, de azóta feledésbe merült és a szakirodalom által fel nem használt anyag újbóli feltárását is. Nem tudunk egyetérteni azzal a módszerrel sem, ahogy Eszláry a történettudomány vitás, eldöntetlen kérdéseit kezeli. A külföldi olvasó a munka olvasása közben joggal azt hiheti, hogy a magyar történettudomány már minden, Eszláry által tárgyalt kérdést véglegesen és egyértelműen megoldott, s nem tudhatja, hogy az ősmagyarok régebbi hazáinak a helye, vándorlásuk útja (I: 17 — 20. 1.), a gyulák és horkák szerepe (I: 39. 1.), a X. századi fejedelmek uralkodási évei (I: 42. 1.), az I. László korabeli törvények kronológiája (I: 72 — 73. 1.) stb. korántsem egyértelműen eldöntött kérdések. Természetesen nem kívánjuk megtiltani a szerzőnek, hogy munkájában az ilyen ós hasonló jellegű kérdéseknél is állást foglaljon, de egy nagyterjedelmű feldolgozás szerzőjétől joggal elvárhatnánk, hogy saját álláspontja mellett az egyéb nézeteket is ismertesse, különösen akkor, ha azok modernebbek, mint Hóman ós Szelejű Eszláry által kizárólagosan alapul vett véleménye. A jogforrások tárgyalásánál szerző, a régebbi szakirodalom hibájába esve, eltúlozza a törvények jelentőségét, s nem vizsgálja, ténylegesen sor került-e végrehajtásukra. Sorban idézi a XVI. század második évtizedének törvényeit, amelyek az ország jövedelmeinek az országgyűlés és a királyi tanács által történő ellenőrzéséről szólnak (II: 84. 1.), de arra nem gondol, hogy a gyakorlatban a királyi jövedelmek egy része nem került a rendek ellenőrzése alá: a budai vár udvarbírójához tartozó jövedelmeket az országgyűlés és a királyi tanács nem ellenőrizte. A törvényeknek tulajdonított túlzott jelentőség mellett más jogforrásokat mellőz a szerző. Nem látjuk nyomát a jogforrások közt a krónikáknak, legendáknak, pedig a középkorban olykor ezeket is jogforrásnak tekintették. Hiányoljuk a források közül a pecséteket, amelyek a középkorban a mindennapi joggyakorlat fontos szereplői voltak, ma pedig fontos tárgyi emlékei a régi jogéletnek. Helyes lett volna, ha szerző név szerint is megemlíti I. András király híres törvénybe idéző ércbillogát. Két helyen is olvashatunk a cartáról (I: 293, 311. 1.), de Márton comes végrendeletét, amely Kálmán király vonatkozó törvényének a végrehajtását s a Cartula sigillata alkalmazását bizonyítja, hiába keressük a munkában. De ezen túlmenően súlyos hibának kell tartanunk a pecséttan eredményeinek az elhanyagolását, hiszen az egyes intézmények, bíróságok működése így nem tisztázható, s mint a továbbiakban még rámutatunk, Eszlárynál is téves hivataltörtóneti megállapításokra vezet. Szerző egységesnek veszi az 1298. évi törvényt (I: 76. 1.), holott másik fele (a tudományvételekről és foganatosítási módjukról beszélő cikkelyektől kezdve) a királyi tanács külön keletkezett határozatait tartalmazza. Az ősgesta kérdésének tárgyalásánál nem említi, hogy keletkezésének időpontja vitatott (ő I. László korinak tartja), a XII. századbeli folytatásokat pedig, amelyek későbbi krónikák szövegébe olvasztva maradtak ránk, úgy ismerteti, mintha napjainkban is önállóan fellelhető művek lennének. Az államszervezet tárgyalásánál szerző célkitűzésének megfelelően az egyes időszakokon belül külön igyekszik tárgyalni a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalmat.