Századok – 1967

Közlemények - Diószegi István: Kálnoky; Andrássy és a bolgár válság 1885–87-ben 148

KÁLNOKY, ANDRÁSSY ÉS A BOLGÁR VÁLSÁG 153 Ha Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított is azzal a politikával, amely Bulgáriát eddig a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről korántsem szándékozott teljesen lemondani. Külpolitikai természetű megnyilvánulásaiban 1886 októberétől sajátos kettősség tapasztalható. Egyrészt határozottan visszautasítja a német és orosz részről érkező, az érdekszférák elhatárolásának fenntartására vonatkozó kívánságokat, másrészt hajlandóságot mutat bizonyos bulgáriai orosz érdekek további elismerésére. Miközben hangsúlyozza, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben tanácsolja a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. Az ugyancsak magyar álláspontot valló Burián István szófiai ügyvivőnek kívánsága ellenére az orosz fejedelemjelöltet, a mingreliai herceget támogatja. 8 nemcsak a Bécsben járó bolgár küldöttséget beszéli le Battenberg visszahívásáról, hanem a bolgárok önálló fejedelem-jelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondja, hogy trónralépéséhez nem látja fennforogni a szükséges előfeltételeket. S amikor 1887 májusában szóbakerül a három császár szövetségének felújítása, a pétervári osztrák nagykövetnek megírja: a Monarchiában változatlanul fennáll a szándék, hogy Oroszországgal tovább folytassák a konzervatív egyezkedő politikát. A bécsi akták is világosan mutatják, hogy az orosz külpolitika vezetői az első perctől tisztában voltak az osztrák-magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák követnek, hogy a magyarok össze akarják veszejteni Oroszországot és Ausztria-Magyarországot. Éppen ezért azt kérik Kálnokytól, hogy a magyar befolyást félretolva az eddigi egyezmények szellemében vezesse tovább a politikát és nyújtson segítséget nekik a bulgáriai felforgató elemek ellen a fennálló társadalmi rend megvédésére. A mindenkori osztrák konzervatív misszióra való utalás és a társadalmi rend fenyegetettségével való érvelés természetesen nem volt egészen hatástalan. A konzervatív meggyőződésű osztrák-magyar külügyminiszter az adott belső körülmények között azonban csak az érdekszféra-politikát elvető együttműködési hajlandósággal válaszolhatott. Az együttműködésnek ez a fajtája azoban értéktelen volt Oroszország számára. Amikor III. Sándor meggyőződik arról, hogy a Monarchiában a konzervatív szolidaritás érvei hatástalanok, kibékíthetetleniil megneheztel Ausztria-Magyarországra. Néhány hónap múlva hallani sem akar arról, hogy a Monarchiával közösen újítsák meg a három császár-egyezményt. Egy évvel azután, hogy az osztrák-magyar külpolitika szakított az érdekszféra-politikával, az Oroszország és az Ausztria-Magyarország közötti háborús összeütközés került napirendre. * .Az 1887-es decemberi válság nem vezetett háborúra. Oroszországban voltak ugyan erők, amelyek a két nyugati szomszéddal való leszámolást sürgették, de III. Sándor a lengyelországi nagy csapatösszevonást csak erőfitogtatásnak szánta. A német és az osztrák vezérkar az adott katonai körülmények között szintén szükségesnek ítélte a háborút. A magyar liberális párt is újra megfújta a harci riadót, álláspontja a politikai tényezők körében azonban sehol sem lelt visszhangra. Kálnoky mély konzervatív politikai meggyőződéstől vezettetve minden erejével a konfliktus békés megoldásán dolgozott. A háború lehetősége néhány hét alatt lekerült a napirendről, de az osztrák-magyar—orosz konzervatív együttműködés politikájához III. Sándor életében nem lehetett többé visszakanyarodni. A diplomáciatörténet számtalan példával rendelkezik arra nézve, hogy a fentihez hasonló konfliktusra az egyezkedő politika keretein belül is sor kerülhet. Az osztrák — orosz kapcsolatok története is jónéhány olyan esetet ismer, amikor az'egyik fél a megállapodás be nem tartása miatt neheztelt meg a másikra. A bolgár válság kapcsán azonban a két nagyhatalom annak ellenére kényszerült szakítani, hogy az együttműködési szándék mindkét részről változatlanul fennállott. A régivágású dinasztikus egyezkedő politika azonban nem felelt meg a dualista Monarchia belpolitikai képletének, s amikor Kálnoky mégis belebocsátkozott, olyan kötelezettségeket vállalt magára, amelyeknek betartásáért nem tudott szavatolni. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeti mozgalom hevétől átforrósodott balkáni talajt se lehetett már kockázat nélkül nagyhatalmi érdekterületekre szabdalni. A bolgár válság kapcsán bekövetkezett szakítás mindkét hatalom számára meggyőzően mutatta az érdekszféra-politika időszerűtlenségét. Egy ideig úgy is tűnt, hogy Bécsben megszívlelték a tanulságot. A nagy krízis után egy évtizeddel Goluchowski csupán a status quo megőrzésére újítja fel az osztrák — orosz együttműködést. Konzervatív, a nemzeti mozgalmak ellen irányuló külpolitika volt az övé is, de legalább az osztrák — orosz összeütközés lehetőségét kiküszöbölte. A dinasztikus külpolitika belső törvényei