Századok – 1967

Közlemények - Diószegi István: Kálnoky; Andrássy és a bolgár válság 1885–87-ben 148

Diószegi István: Kálnoky, Andrássy és a bolgár válság 1885-87-ben A soknemzetiségű Habsburg-monarchia számára életének utolsó száz esztendejében a kibontakozó nemzeti mozgalmak jelentették a legsúlyosabb politikai problémát. A birodalmi belpolitika a megfelelő berendezkedés kialakításával vélte a kifelé gravitáló nemzeti mozgalmak ellensúlyát megtalálni, a külpolitika pedig a nemzeti mozgalmak ellen irányuló szövetségi rendszerek kialakításával akarta a fennálló állapotokat konzerválni. Az etnikai szempontokat figyelembevevő belpolitika mellett persze épp úgy megfértek a birodalmon belüli hegemón próbálkozások, mint ahogy a nemzeti mozgalmak megfékezésére irányuló külpolitika mellett a dinasztikus törekvések. A „kétlelkű" politika ugyan kudarcot kudarcra halmozott, a belső és külső körülmények szerencsés összejátszása folytán a Habsburg-monarchia mégis lényegében sértetlenül vészelte át a nyugat-európai nemzeti átrendeződést ós változott belső struktúrájával bizakodva nézhetett a veszélytelenebbnek tűnő kelet-európai átalakulások elé. A kelet-európai nemzeti mozgalmak közül elsőnek a bolgár mozgalom tett szert jelentőségre az osztrák külpolitikában. A nagy keleti válság 1875-ben ugyan a hercegovinai felkeléssel indult el, de a Monarchia vezető köreiben egységes volt a vélemény: a balkáni mozgalmak csak az orosz hatalmi törekvésekkel összefonódva juthatnak jelentőséghez. Az önálló balkáni alakulások lehetőségét nem vonták ugyan kétségbe, de azoktól kevésbé tartottak. A cárizmus kilátásba helyezett törökellenes háborúja viszont olyan nagy délszláv államot produkálhatott, amely a Balkán jelentős részét magába foglalhatta. Ennek a Monarchia szlávjaira is rendkívüli vonzóerőt gyakoroló államnak értelemszerűen csak Bulgária lehetett központja. A Monarchia szempontjából veszedelmesnek ítélt tendenciák ellen az adott belső ós külső körülmények között a külpolitika csak a három császár egyezménye keretében vehette fel a küzdelmet. A nemzeti színekben fellépő cárizmus sem idegenkedett a dinasztikus megegyezéstől: a budapesti egyezményben elkötelezte magát a nagy délszláv állam ellen. Az osztrák külpolitika úgy hihette, hogy Nagy-Bulgária megszületésének lehetőségét is sikerült kiküszöbölnie. A dinasztikus alku azonban nem biztosíték döntő katonai sikerek esetén. Oroszország úgy kötötte meg a San-stefanoi békét, mintha a budapesti szerződést soha alá nem írta volna. A nagy délszláv állam a San-stefanoi Bulgária formájában mégis csak megszületett. A magát megcsalatottnak érzett Monarchia kénytelen irányt változtatni: a nagy délszláv állam és létrehozója, Oroszország ellen Angliánál keres segítséget. Az eredmény nem lehetett kétséges: Oroszország a győztes háború minden gyümölcséről — Nagy-Bulgáriát is beleértve — kénytelen volt lemondani. Bolgár vonatkozásban a német egyetértést maga mögött tudó angol—osztrák álláspont győzedelmeskedett. Ez utóbbi azonban csak a San-stefanoi revizióban volt egységes, Bulgária jövendő alakításában lényegesen különbözött. Anglia szuverén Bulgáriát és a török fennhatóság alá visszahelyezett Kelet-Ruméliát akart, Ausztria pedig etnikailag körülhatárolt, de önálló bolgár államot, s mindezek mellett természetesen az orosz evakuáció mielőbbi végrehajtását. A Monarchia, amely a boszniai okkupációhoz is igényt tartott az angol támogatásra, nem ellenkezhetett sokáig. A berlini szerződés életbeléptetése során, a kelet-ruméliai statutum kidolgozásánál mégis újra előkerülnek az ellentétek. Anglia az érdekeinek megfelelő kettéosztást úgy akarja stabilizálni, hogy Kelet-Ruméliának a fejedelemségénél liberálisabb alkotmányt indítványoz: szerinte ez a liberális alkotmány lehet gátja az unió-törekvéseknek. A Monarchia szerint a kettéosztás csak akkor tartható fenn, ha Törökország és Kelet-Rumélia belső viszonyai lényegében azonosak maradnak. A megoldás, amely a hosszas viták után végül megszületik, a kompromisszum jegyeit viseli magán, a helyzetben levő ellentmondásokat azonban nem tudja kiküszöbölni. Kelet-Rumélia a török csapatok visszatértének tilalmával kerül vissza a szultán fennhatósága alá.