Századok – 1967

Történeti irodalom - Amerikai történészek az Osztrák-Magyar Monarchiáról (Deák István) 1402

1410 TÖBTÉNETI IRODALOM táborába lépett, és a trializmus mellett tört lándzsát. Közvetlenül a háború kitörése előtt Seton-Watson a Monarchia fennállását még európai szükségességnek tekintette. A háború csinált belőle politikai forradalmárt. Ferenc Józsefet most a német imperializmus csatlósának nevezte, és Masaryk hű barátjaként a szláv nemzeti ós demokratikus forradalom lelkes szószólója lett. Ahhoz, hogy Seton-Watson és barátai hadjárata sikerrel járjon, először is át kellett alakítaniuk az angol közvéleményt. Szerencséjükre, az angol újságolvasók a háború éveiben amúgyis erős változáson mentek át. Az angol kormány lelkes tevékenységének tulajdonítható, hogy az európai dolgokban eladdig kétségbeejtően tudatlan és általában közönyös angol újságolvasó a háború éveiben fokozatosan elfogadta a nemzeti önrendelkezés gondolatát, és annak megvalósítását az Entente-hatalmak szent céljának kezdte tekinteni. Hirtelen támadt jóindulatában az angol polgár a kis államok: Belgium és Szerbia védőjének tekintette magát, ós fokozódó utálattal gondolt a népek börtönőreire: a német, osztrák és ottomán monarchiákra. Seton-Watsonra hárult a feladat, hogy a megvalósulásra váró Csehszlovákia és Jugoszlávia ügyét is a lovagias angol nép védelmébe ajánlja. A közvélemény befolyásolása természetesen nem ment zökkenők nélkül, és — egyes körök részéről — erős ellenállásra talált. A konzervatív csoportok — elég természetesen — hidegen fogadták Seton Watson és Steed „Űj Európa" elgondolását; a katolikus egyház a Habsburgokkal szimpatizált, és erre az oldalra álltak a zsidó szervezetek képviselői is. Az utóbbiak, mint a világon mindenütt (így különösen az Egyesült Államokban), a Központi Hatalmak felé hajlottak, mert féltek a cári reakciótól és antiszemitizmustól. Angol zsidó újságírók méltán mutattak arra, hogy Steed maga is dühös antiszemita. Érdekes, és Közép-Európában talán kevésbé ismert tény, hogy a baloldali angol körök: szocialisták ós pacifisták is, a Monarchia fenntartása mellett és a szláv függetlenség kikiáltása ellen foglaltak állást. Ennek elsőrendű oka, hogy az angol szocialisták elítélték a nacionalizmust, mert azt haladást bénító, kultúrát romboló erőnek tekintették. Egyik szószólójuk, Henry N. Brailsford, a Monarchia egységének érdekében felelevenítette az osztrák szociáldemokraták érveit: Ausztria-Magyarország egysége gazdaságilag és társadalmilag szükséges, mert lehetővé teszi az iparosítást; a dolgos és osztályöntudatos németajkú munkások a Monarchia elmaradottabb népeinek nevelői; Csehszlovákia megvalósítása gazdasági lehetetlenség, mert tengeri kikötő nélkül egy állam sem állhat meg magában. Braüsford az ausztro-marxista érvekhez hozzáfűzte a maga brit érvelését: egy federalizált közép-európai monarchia Németországot sakkban tudná tartani. A Monarchia felbomlása Közép-Európa balkanizálásához vezetne. Brailsford meglehetősen messzire ment a Monarchia védelmében: helyeselte egyes német körök (Friedrich Naumann) Mitteleuropa-tervét, mert ezt a monopolkapitalizmus fejlődésében elkerülhetetlen, és ennél fogva szükséges lépésnek tekintette. Végezetül még odafricskázott a maga kormányának is: Hogyan teremthetne éppen az angol kormány egy új európai rendet? „A Sátán nem kergetheti el a Sátánt !" Brailsfordon kívül még jó egynéhány demokratikus-szocialista angol író szállt síkra az Osztrák-Magyar Monarchia mellett. így pl. a Norman Angell, Ramsay MacDonald, Arthur Ponsonby vezetése alatt álló „Union of Democratic Control", a cári reakciótól való irtózásában minden szláv nemzeti mozgahnat elítélt. A „Union" a háborúnak semmi értelmét sem látta, és annak gyors befejezését csak a német birodalom és Ausztria-Magyarország területi egységének megőrzése révén látta megvalósíthatónak. Az anneksziók nélkül való gyors békekötés gondolatát olyan tekintélyes angol lapok támogatták, mint a Manchester Guardian, a Nation és a Herald. Jellemző azonban a művelt angol közvélemény megosztottságára, hogy amíg a Cambridge Magazine, a Cambridge-i egyetem lapja, a cseheket és délszlávokat barbároknak és a németeket kultúrembereknek nevezte, és a kettős monarchia épségben való megőrzését ajánlotta, az Oxford egyetem tanárai a háború kíméletlen folytatását és a kisnépek önrendelkezési jogának elismerését követelték. Az angol intellektuális körökben dúló elvi háború természetesen sem a politikusokra, sem a tömegekre nem hatott. Az angol kisember a háború folytatására uszító, imperialista tömeglapok befolyása alá került — ami lényegében megfelelt Seton-Watson terveinek. Érdemes megemlíteni, hogy az Angliában tevékenykedő csekély számú osztrák ós magyar propagandacsoport nem találta meg az utat az angol baloldalhoz. A fiatal Arthur Yolland, akit tevékenységéért a Horthy-kormány később egyetemi tanszékkel jutalmazott, 1917-ben megjelent Hungary című könyvében „a magyar nemesi hagyományokról" lelkesedett. Az angliai magyar Szebenyei József az ultrakonzervatív és német-gyűlölő Morning Postban fejtette ki tevékenységét. Szebenyei cikkeiben a magyarokat a balkáni német törekvések legerősebb ellenzőinek kiáltotta ki, és hogy ezt bizonyítsa, hamisítások-