Századok – 1967

A történelemoktatás kérdései - Benczédi László: A haza- és nemzetfogalom alakulása a késői feudalizmus korszakában 1357

1362 BENCZÉDI LÁSZLÓ 'kedtek ki és különültek ezáltal el a jobbágyság nagy tömegeitől. Ami a termelő, illetve ertermelésben megmaradó jobbágy tömegeket illeti, sok jel arra mutat, hogy a nemesi ellidetű haza- és nemzetfogalom még a XVII. században is csupán egy lassú és hosszan fokúzódó folyamat eredményeként terjedt el az ő körükben. Ennek a folyamatnak egyik időozatát, állomását mutatja egy, szintén az 1670. évi első hegyaljai nemesi felkelés lénszakából fennmaradt forrásszöveg, egy tanúvallatási jegyzőkönyv, amely a Zempkin megyei Tussá falu szegénységének gondolatvilágába, fogalomkészletébe ad beteaa(tóst. A jegyzőkönyvből arról értesülhetünk, hogy a helység földesura, Tussay Miklós 1673-ban őt is kivégez lék a császáriak), a német seregek közeledésére táborba szólította i«jobbágyokat, ámde a falu, hites emberei utján, ezt a választ küldte földesurának: Igz falu egyátallyában nem megy en hadba őfelsége ellen, hanem ha él kell menniek ,hhazához, csak őfelségéhez való hűségek mellett mennek el, mert ők nem méltók, hogy az császárra támadgyanak". —- Mellőzzük itt most azt az egyébként érdekes körülményt, eogy a jobbágyok szavaiból hogyan csendül ki a „jó király"-ba vetett ismeretes paraszti alúzió, sőt az ,,őfelségó"-vel szembeni lojális alázat, s rie menjünk be annak a boncolaatásába sem, hogy ha 1670-ben még nem is, 2 évvel később — amikor saját életükben ,mintegy a saját bőrükön) érezték meg nagyon is kézzelfogható, közvetlen formában 11 német császári seregek garázda uralmát — már tömegesen keltek fel hasonló felszó(ításra. Figyelmünket itt most erre a sajátos szóhasználatra összepontosítsuk: „ha el kell menniek a hazához". line, a nemesi haza-képzet XVII. századvégi sajátos paraszti látásban, mint valami bizonytalan távoli „dolog", ami nem az ő világuk, amihez nekik külső kényszerítésre mintegy, el kellene menni, de azt ekkor még megtagadják. Ismeretes, hogy a haza és a jobbágyság viszonyában a XVII. század végén, a Rákóczi-szabadságharc előestéjén, illetve a szabadságharc folyamán történt meg a döntő fordulalt. Az egész országban berendezkedő kíméletlen Lipót-féle abszolutizmus — a maga növekvtő állami adóival és katonai terheivel— ekkor már valóban szóles jobbágytömegeket tett fogékonnyá a haza és a nemzet eszmevilága iránt. S az is köztudott, hogy az eredetieg nemesi tartalmú hazafias-nemzeti ideológiának ekkor a parasztok már plebejus-oszályharcos tartalmat adtak, s azt a Habsburg-császári uralmon kívül az úri osztálylyal is szembe fordították. A kuruc szegénylegény-költészetben a plebejus-demokratikus hazaszeretetnek az a tiszta, férfias hangja szólalt meg, amelynek radikalizmusát, őszinte és igaz emberi vágyát még 1848-ban is egyedül a „dicsőséges nagyuraknak" nyakravalót küldő Petőfi Sándor költészetében hallhatjuk viszont. Ez a demokratikus paraszti nemzeteszme azonban szükségképpen rövidéletű volt és lehetett a késői feudalizmus korában. A szatmári béke véget vetett annak a történeti helyzetnek, amikor a parasztság osztályelnyomatása és az idegen uralomtól elszenvedett sérelmei szorosan kapcsolódtak egymással. 1711 után a parasztság osztályharcos törekvései ismét különváltak a nemzeti ideológiától, s a hazafias-nemzeti ideológia visszahúzódott werbőczianus nemesi osztályalapjára. A hazafias-nemzeti ideológia főáramlata tehát a késői feudalizmus idején mindvégig feudális-nemesi jellegű maradt, amelyen a plebejus-demokratikus nemzeti öntudat rövid időre kibontakozó áramlata alapjában véve nem tudott változtatni. Itt azonban a kép teljessé tételéhez még két kérdéssel szembe kell néznünk. Az egyik az volna, hogy vajon nem volt-e a hazafias-nemzeti ideológia nemesi és paraszti változatán kívül más, pl. városi-polgári indítású patriotizmus is a korabeli Magyarországon. — A másik kérdés pedig, amit fel kell még vetnünk, úgy hangzik, vajon nem volt-e a feudális nemzeti ideológiának olyan változata, amely a nemesi tömegek werbőczianus gondolkodásával szemben modernebb, korszerűbb gondolati anyagokat tartalmazott, s az adott viszonyok között mégis csak a történeti haladás, a progresszió irányába mutatott. Ami az első kérdést illeti, természetesen igaz, hogy — elsősorban az önálló erdélyi fejedelemség időszakában — igen jelentős korszerű, polgárias szellemű útkeresések, kulturális, egyházi és tudományos törekvések jelentkeztek a reformáció mozgalmában, vagy egy-egy Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós és mások munkásságában. Ok azonban, bármily tiszteletreméltó volt is a teljesítményük, inkább művelődés- és tudománytörténeti szempontból alkottak jelentőset, társadalmi és politikai szempontból átfogó eszmerendszert nem dolgoztak, s természetesen nem is dolgozhattak ki. Hiszen ami városi polgárságunkat illeti, ismeretes városi fejlődésünk megtorpanása, hosszú stagnálása, s közismert a magyarországi városi polgárság nagyrészt idegen (főként szász-német) etnikai összetétele is. Nem meglepő tehát, hogy a magyar nemzeti tudat alakulásában a polgárias elemeknek nem volt jelentős szerepük, urbánus-városi tradíciók e téren nem maradtak ránk a feudalizmus korából. Hosszabban kell időznünk a másik kérdésnél, a feudális nemzeti ideológián belül