Századok – 1967

Korreferátumok - Pamlényi Ervin: A magyar történetírás fejlődése a felszabadulás óta 1191

1194 PAMLÉNYI EU VIN kommunista folyóiratokban; folytatódott az a munka Molnár Erik tanulmányaiban a harmincas években és csúcspontját érte el Révai József munkásságában. Ha tehát azt mondjuk, hogy 1945 gyökeres fordulatot hozott azzal, hogy uralkodóvá tette nálunk a marxista történeti felfogást, tudnunk kell azt is, hogy ez a történetírás mély gyökereket eresztett már akkor a magyar történeti gondolkodásba, s igazabb és hitelesebb tolmácsolását jelentette történelmünknek, mint a hivatalos történetírás bármelyik eddigi változata, irányzata. Mint ahogy újonnan kialakuló történetírásunk nem volt teljesen független a magyar történettudomány polgári irányzataitól sem. Nem csak annyiban nem, hogy őszinte megbecsüléssel fordult polgári történetírásunk olyan kimagasló haladó alakja felé, mint Horváth Mihály, s nem csak annyiban nem, hogy újra kiadta Acsády jobbágyságtörténetét, s gyakran idézte Márki Dózsa-életrajzát is. De Révai József történetfelfogása, amely az utolsó száz esztendő történetére vonatkozólag a magyarországi népfrontpolitika, a németellenes, antifasiszta összefogás idején nyert összefüggőbb kifejtést, szintén tartalmazott olyan elemeket, amelyek szükségszerűen egybeestek a régebbi történetírás egyes irányzatainak a nemzeti függetlenség kérdésében kialakított értékeléseivel. (Csak zárójelben megjegyezve: hogy ez akkor mennyire a történelmi szükségszerűség parancsa volt, azt mutatja az is, hogy még Szekfű Gyula is, aki pedig élete javarészét, egy hatalmas életművet szánt e felfogás cáfolatára, ezekben az években szinte megváltozott hangon kezdett szólani és Kossuthot kezdett mondani ő, akitől addig csak Széchenyiről hallottunk.) De sok más szál is vezetett át a múltból a jelenbe, ami természetszerű is; hiszen polgári történetírásunk nagyjai között kimagasló tehetségek voltak, akiket a kor bénított meg, vagy fordított reakcióba. S ha ennek a polgári történetírásnak eszmei hagyatékával már le is számoltunk, ki tagadhatná, hogy nem egy jellemző vonását sikerült hasznosra fordítanunk, s példáu I Hajnal István mesteri forráskritikája, a társadalmi jelenségek elemzésében mutatkozó finom módszere, Domanovszky Sándor példamutató módszeressége, akkor hasznos gazdaságtörténeti pozitivizmusa, Szekfűnek a demokrácia feié való fordulatában mutatkozó morális bátorsága, előadásának varázsa ösztönző erővel hatott később is. Ilyen szálak vezettek el az 1945 utáni korszakhoz, amely historiográfiailag még a legkevésbé feltárt. Sok útbaigazítást tartalmaznak azok a beszámolók, amelyeket Molnár Erik tartott 1951-ben, 1955-ben, legutoljára 1960-ban felszabadulásunk 15. évfordulóján; és az az elemző áttekintés, amely Pach Zsigmond Pál tollából jelent meg 1965-ben, a Századok hasábjain. Az egész időszak megítélése szempontjából jelentős forrásértéke van Andics Erzsébet 1949-es társulati elnöki székfoglaló beszédének, valamint a különböző vitaanyagoknak, elsősorban a Századok 1953 végi kibővített szerkesztőbizottsági ülése referátumának és hozzászólásainak. De hogy még ezek birtokában is mennyire nehéz a valóságnak megfelelő képet nyújtani, arra nagyon is meggyőzően mutatott rá Székely György éppen Molnár Erik utolsó akadémiai beszámolójával kapcsolatban, 1960-ban. Marxista történetírásunk felszabadulás utáni fejlődésében, — ma visszapillantva, úgy tetszik — négy periódust különböztethetünk meg, amelyek többé-kevésbé elhatárolhatók egymástól. Az első 1945-től 1949-ig, a Történelmi Társulat újjáalakulásáig terjed. Ennek az időszaknak a fő tartalmát a marxista történetfelfogás meghonosodása, kibontakozása jelzi. Ekkor jelennek meg